Ami mindig kell…
(by Keiko)
Az erdőben tökéletes csend uralkodott. Azt hinnénk, nem jár benne senki sem, pedig egy nő lépkedett a fák között. Hosszú, kékesfehér haja volt, és sötétkék ruhája. Hegyes füleiből bárki láthatta, hogy démon.
Ekkor hirtelen emberi sikoltás verte fel az erdő csendjét. A nő megfordult, a hang irányába nézett. Lábdobogás hallatszott, majd megjelent egy remegő kislány. A lány ijedten nézett a démonnőre, mikor az közelebb lépett, a lány hátrálni kezdett, de megbotlott.
Szemét összeszorította, úgy várta a halált, ami valószínűleg be fog következni, hiszen ez a nő biztosan olyan, mint az a másik démon, ami elől menekültek…
Ekkor a nő megfogta a kezét, és felsegítette.
- Nem kell félned tőlem, kislány…- mondta kellemes hangján.
A lány kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a démon mosolyog rá. Visszamosolygott rá, majd hátrafordult. Anyjának hamarosan be kell érnie őt…De nem jött…Akkor a démon…
- Anya! – sikított, és elrohant vissza.
A démonnő utána sétált. Mikor beérte a lányt, az egy démont nézett, aki egy sérült nő fölé előtt állt.
- Most meghalsz, halandó! – kiáltotta, és felemelte botját, ami tüzet kezdett okádani.
- Hagyd békén a mamámat! – kiabálta a gyerek.
A démon megállt, a tűz eltűnt, még időben, mert épp akkor érte volna el a sérültet. A kis zöld szörny a gyerek felé fordult, botja teteje izzani kezdett, amikor egy energiagömb eltalálta, és messze repítette.
A kislány hátranézett, és ott látta a démonnőt. A nő odasétált a lány anyjához, felétette a kezét, és meggyógyította.
- Köszönöm…- mondta az asszony.
- Ayuri! – mosolyodott el, amikor a kislány a nyakába ugrott.
- Anya! Anya, jól vagy? – kiáltozta Ayuri.
- Persze, jól vagyok…- mosolygott a nő.
Felállt, a démon felé fordult, és meghajolt.
- Köszönöm a segítséged. A nevem Koya, ő meg a lányom, Ayuri.
- Sora vagyok. Nem tesz semmit…- válaszolt a démon.
- Nem jönnél velünk a falunkba? Talán adhatnánk valamit, amivel meghálálhatnánk a segítséged…- javasolta Koya.
- Nem kérek semmit.
- Szívességet tennél, ha elfogadnál valamit…
- Rendben, ha neked ez így jó…- majd a démon követte a két embert a faluba…
***
Három hónappal később…
A falu határán egy hatalmas démon állt.
- Mit akarsz tőlem, démon? Ki vagy te? – csendült mögötte egy hűvös hang.
A démon, aki eddig a falut bámulta éhes tekintettel, hátrafordult.
Egy ezüsthajú, magas aranyszemű férfi állt mögötte, egy félholddal a homlokán.
- Á, Sesshoumaru…A nevem Hayaku…Örülök, hogy itt vagy…- szólalt meg a démon. Hangja nem volt különb mocskos testénél.
- Mit akarsz? Nem érek rá egész nap. – vágott a szavába Sesshoumaru.
Ekkor érkezett meg egy kétfejű sárkányló, rajta egy kis zöld démon.
- Itt van, Nagyuram! Ez a démon az, aki azt akarta, találkozz vele itt…- mondta a kis démon, miközben leszállt a sárkányról, de gazdája rálépett.
- Látom, Jaken…- mondta hidegen.
- Mit akarsz? – kérdezte meg újra.
- Bosszút.
- Bosszút? – húzta fel egyik szemöldökét a démon.
- Apád még régen megölte apámat egy csatában…Én akkortájt még gyerek voltam, de már akkor elhatároztam, hogy bosszúból kiirtom az egész családját.
- Apád már halott, az öcséd, az a félszellem Inuyasha egy fához van szögezve, már csak te maradtál. Most végzek veled! – lendült támadásba a démon.
Sesshoumaru könnyedén elugrott a támadás elől. És a következő elől is.
A földdarabok, amiket a szörny a mancsával kiszakított, a kis falura záporoztak. Az emberek össze-vissza rohangáltak, majd hirtelen a falut körülvette egy erőtér, amiről a sziklák lepattantak, de ezt egyik küzdő fél sem vette észre.
Mikor Sesshoumaru megunta a dolgot, energiaostorával egy mozdulattal kettéhasította a démon fejét, a test ernyedten zuhant a földre.
- Sesshoumaru Nagyúr! Megölted! – ugrándozott körülötte a kis szolga, majd a nagyúr rálépett.
- Persze, hogy megöltem, ostoba. – fagyos hangja messzire hallatszott a csöndben.
Ekkor léptek hangját hallotta. Két ember igyekezett vissza a faluba az erdőből. Siettek, hogy a démon ne vegye észre őket.
- Nagyuram! Ez az a nő, meg a lánya, akiről már meséltem neked! – kiáltott fel Jaken.
Amikor a kislány észrevette a kis démont, anyja fülébe súgott valamit, majd mindketten eszeveszettül rohanni kezdtek a falu felé, amit már nem védett védőpajzs.
Sesshoumaru elvigyorodott.
- Jó lesz egy kis szórakozás. Gyere, Jaken. – mondta, és a falu felé suhant.
Az emberek ekkor már a falu főterén voltak. Már majdnem elérték a legnagyobb házat, amikor eléjük lépett Sesshoumaru, oldalán Jakennel.
- Hova ilyen sietősen? – vigyorodott el a kis démon.
A halandók hátrálni kezdtek, de elestek. Jaken eléjük lépett.
A többi ember riadtan figyelte az eseményeket a házából.
- Most nincs itt az a nő, hogy megmentsen titeket! – kiáltotta a kis démon.
- Úgy gondolod? – kérdezte egy hang a kis démon mögül.
Jaken és Sess megfordultak. Sesshoumaru azt hitte, egy papnőt lát majd, de ehelyett egy démonnővel nézett farkasszemet.
- Sora úrnő! – kiáltott fel a kislány.
- Úrnő? Ezek szerint te védelmezed ezt a falut? Milyen szánalmas…- szólalt meg Sesshoumaru.
- Úgy gondolod? – kérdezte a lány mosolyogva.
- Embereket védelmezni…Démon létedre…Szánalmas…
- Lehet, hogy te így gondolod, de én nem. Most kérlek, menj el innen.
- Nem. Kiszórakozzuk magunkat. – mondta Sesshoumaru, és támadásba lendült.
A következő pillanatban megérezte magán a lány ujjait, és hirtelen elnehezült a teste.
- Ez a démon...Meg tud bénítani az érintésével...!
Látta, hogy a nő Jakenhez is hozzáér, és ő ájultan esik össze, majd előtte is elsötétült minden.
***
Lassan tért magához. Egy nagy szobában feküdt egy ágyon. Felült.
- Magadhoz tértél? – hallatszott a nő hangja.
Sessh nemsokára megpillantotta a lányt, aki nem messze ült tőle egy széken.
- Mit keresek itt? Miért hoztál ide? – kérdezte.
- Amikor elvesztetted az eszméleted, behozattalak ide a szolgáddal együtt…Kérdéseim vannak…- válaszolt a lány.
- Nem tartozom neked válaszokkal…Sora úrnő…- hangsúlyozta ki gúnyosan a démon az úrnőt, majd elindult kifelé.
- Kérlek, ülj vissza…- hallotta Sora halk hangját, majd azon kapta magát, hogy újra az ágyon ül.
A nő odasétált mellé, és leült az ágyra.
- Mit akarsz tőlem?! – kérdezte ingerültebben a démon, és már emelte a kezét, hogy megölje a nőt, aki csak ránézett a kezére, és az megállt a levegőben. Sesshoumaru nem tudta mozdítani.
- Válaszokat. – mosolygott a lány.
Sesshoumaru leengedte a kezét.
- Mire?
- Sesshoumaru…Miért okoz neked örömet, ha szerencsétlen embereket ölsz meg? – kérdezte a nő.
A démon vállat vont.
- Miért érdekel a sorsuk? A halandók szánalmasak. – válaszolt, miközben a nőt nézte.
Hosszú, kékesfehér hajával, porcelánfehér bőrével gyönyörűen nézett ki kék ruhájában.
- Megvan rá az okom…- mondta a nő.
Ekkor robbanások hallatszottak kintről. A lány kirohant, majd nemsokára Sesshoumaru is követte.
Kint démonok ezrei ölték az embereket. Sora felemelte a kezét, és tucatnyian bénultak meg. Néhányakra energiagömböt küldött, ekkor azonban egy démon hátulról leütötte. A lány összeesett, és nem mozdult.
Sesshoumaru tétován állt. Most elmehetne, itt hagyhatná a lányt, had egyék meg a démonok…De a lány sem hagyta őt ott eszméletlenül, pedig a falusiak biztosan megölték volna, ha ott marad…Mondjuk az is igaz, hogy a lány altatta el…
Ekkor azt látta, hogy a démon a lány fölé hajol, hogy lakmározzon belőle, ahogy a többi a falusiakból, és a következő pillanatban megölte a démont. A többi egyből nekirontott, de ő mindet megölte, bár elég súlyos sebeket szerzett a harc közben. Mikor a démonok végre vagy elpusztultak, vagy elmenekültek, az embereknek már a nyomát sem lehetett látni. A holttesteiket vagy felfalták a démonok, vagy az utána következő csatában semmisültek meg. Sesshoumaru a karjaiba vette az ájult lányt, majd elindult. Jaken, aki csak most szédelgett ki a ház ajtaján, gyorsan utána rohant, Aunnal együtt.
***
Sora lassan tért magához. Egy kis tisztáson feküdt, nekitámasztva egy fának. Ahogy felnézett, Sesshoumarut látta maga előtt.
- Miért segítettél nekem? – kérdezte a nő.
- Te sem hagytál ott a falusiaknak, amikor nem voltam magamnál…És utálok tartozni bárkinek is…- válaszolt hidegen a démon.
- Mind meghaltak? – kérdezte a lány.
Sesshoumaru bólintott.
Sora lehajtotta a fejét, és elfojtotta könnyeit. Megint kudarcot vallott…
- Hol van a kis zöld lény? – kérdezte Sora.
- Előrement. – válaszolt Sesshoumaru, és elindult.
Sora csak nézte a férfit, aki távolodott tőle, majd hirtelen megtorpant, összegörnyedt, és összeesett. A lány odaszaladt hozzá, és a hátára fordította, majd lehámozta a felsőtestéről a kimonót. A démon mellkasán halomban álltak a sebek, mindegyik nagyon komoly volt. A lány felétette a kezét, és gyógyítani kezdte a sebeket, de nem volt akkora hatalma, hogy mindet begyógyítsa.
Ekkor jelent meg a kis zöld gnóm.
- Nagyuram, miért nem jöttél? – kérdezte, majd meglátta a vérben fürdő Sesshoumarut.
- Mi történt?!
- Megsérült a harcban. Segíts felrakni arra a sárkányra. – parancsolta Sora, és a kis démon engedelmeskedett neki.
Miután felrakták az eszméletlen Sesshoumarut Aunra, elindultak Sora vezetésével. Úticéljuk egy vízesés volt, ami mögött egy barlang húzódott meg. Oda mentek be, majd Sora teljesen meggyógyította a démont. Mivel az még nem tért magához, a lány szó nélkül elindult a barlang belsejébe, míg Jaken inkább urával maradt.
Nemsokára Sesshoumaru magához tért. Csodálkozva figyelte, hogy sebeinek nyoma sincs, és hogy egy barlangban van…
- Nagyuram! – kiabált Jaken.
- Mi történt? – kérdezte Sesshoumaru.
- Az a démon, akit elhoztunk, ő gyógyított meg, és ő hozott ide téged, Nagyuram! – mesélte el Jaken.
- Most hol van? – kérdezte a démon.
- Valahol arra…- mutatott a barlang sötétedő járata felé a kis démon.
Sesshoumaru felállt, és elindult befelé. Elég régóta ment, amikor meglátta a lányt egy kis barlangi tó partján. Sora ránézett.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Jól. – válaszolt a démon, és odasétált a nő mellé.
A tó tükrén képek keringtek. Egy kislány szerepelt bennük, akinek kékesfehér haja volt…Sesshoumaru rájött, hogy ez a tő Sora emlékeit mutatja…
Látta a lányt két démonnal…valószínűleg a szüleivel. A kislány nagyon boldognak látszott. Majd látta, ahogyan meghalnak a szülei. A gyereket egy halandó család fogadta be. Boldogan élt velük, de aztán egy démon megtámadta őket, és a lányon kívül senki sem élte túl a támadást…
- Ezért védem a halandókat…Mert tartozom nekik…- nézett a képre Sora.
- Akkor nem tudtam őket megvédeni…De ezt a falut sem…Kudarcot vallottam…Megint…- kezdett könnyezni a lány.
Sesshoumaru maga sem értette, miért, de magához ölelte a lányt, úgy nyugtatgatta.
Amint a tóra nézett, megjelentek az ő emlékei. Amikor az apja elhagyja anyját egy halandóért…És anyjával együtt őt is otthagyta…Egy halandóért és a korcs gyerekéért…
- Ezért utálod őket? – kérdezte halkan Sora.
- Lenézem őket…
- Apádnak biztosan volt rá oka…Ne büntess másokat azért, ami még régen veled történt…- suttogta a lány.
- Nincs szükségem a tanácsodra, sem a sajnálatodra! Nekem semmi sem kell! – taszította el Sesshoumaru magától a démont.
Az könnyedén felállt, és a démon szemébe nézett.
- Van, ami mindig kell…És az a szeretet…Szeretet nélkül nem érdemes élni…- mosolygott.
- Hah, szeretet! – válaszolt megvetően Sesshoumaru, és kiment.
- Velünk jössz. Nem szeretek tartozni senkinek sem…- szólt hátra. A lány követte.
Teltek a napok, de nem történt semmi érdekes sem. Sesshoumaru és Sora egyre többször beszélgettek, és a démon egy olyan érzést kezdett megtapasztalni, amit még sohasem: a szeretetet.
Eleinte kifejezetten idegesítette, hogy ilyet érez, és pont Sora iránt, aztán megbékélt a gondolattal.
Éppen egy kis tisztáson táboroztak, és beszélgettek. Sess hallgatott egy ideig, majd megszólalt.
- Szerinted, miért olyan fontos a szeretet? – kérdezte a lányt.
Sora ránézett.
- Mert ha szeretsz valakit, és ő is szeret, nem vagy egyedül. Nem muszáj szerelemnek lennie, elég, ha csak baráti szeretet, az is megerősíti a szíved.
- És a szerelem? – kérdezte a démon, miközben egyre közelebb hajoltak egymáshoz.
- Ha igazán szeretsz valakit, bármit megtennél érte, és ő is érted…Az csodálatos…- mondta a nő.
- Igen…az…- suttogta Sesshoumaru, és lassan megcsókolta a lányt, aki viszonozta a csókot. Tudták mindketten, ez szerelem.
Eltelt néhány hét, és ők teljesen összeszoktak. Sesshoumaru már nem is értette, hogy élhetett szeretet nélkül addig.
Aztán egy nap Sesshoumarunak dolga akadt, ezért elment, Jakent és Aunt is magával vitte, csak Sorát hagyta ott.
A lány sétálgatott az erdőben, amikor meglátott egy falut, amit démonok támadtak meg. Odarohant segíteni. A démonokat sikeresen megölte, de nagyon súlyos sebeket szerzett. Elindult vissza, nehogy Sesshoumaru aggódjon érte. Mire visszaért a táborukhoz, semmi ereje sem maradt, csak lerogyott a földre, amit szép lassan befestett a vére.
Visszafelé Sesshoumaru megérezte Sora vérének illatát, ezért villámgyorsan a tábornál termett. A nő már alig élt, de magánál volt. Mikor Sesshoumaru lerogyott mellé, elmosolyodott.
- Meg…megmentettem…egy…fa..falut… - mosolygott.
- Ne beszélj…- suttogta a démon.
- Le…le…róttam a tar…tar…tartozást…- suttogta.
- Sze…sze…szeret…lek…- suttogta Sora, majd lehunyta a szemét, és többet nem nyitotta ki.
- Nem mehetsz el! – kiáltott fel Sesshoumaru, és valami nedveset érzett az arcán.
Könny volt. A Nagy Sesshoumaru sírt.
- Apám kardja! Visszahozhatlak vele…remélem…- szólalt meg.
Előhúzta a Tensaigát, de nem látta a küldötteket. Ekkor kiszállt Sorából a lelke, ami megállt Sesshoumaru előtt.
- Sesshoumaru…Ígérd meg, hogy a kardoddal majd felélesztesz egy halandót…helyettem…és ne feledd…Ami mindig kell…az a szeretet…Még találkozunk…- hallatszott Sora hangja, majd a lélek elszállt.
- Ígérem…- suttogta a démon.
***
Néhány hónappal később…
Sesshoumaru az erdőben sétált, a vérszag forrását keresve. Akkor megpillantotta a halandó lányt, aki ételt és vizet hozott neki, miután Inuyasha legyőzte.
- Sesshoumaru...Ígérd meg, hogy a kardoddal felélesztesz egy halandót...helyettem...
A démon megállt. Nézte a lányt, de gondolatban máshol járt. Nem is törődött Jaken üres fecsegésével.
Amióta Sora meghalt, sok minden történt. Inuyashát felébresztette egy halandó, valami Kagome. Már többször megküzdött öccsével, akinek a csapata egyre nagyobb lett. A legutóbb annak a korcsnak sikerült előhoznia a szélbordát, ami csak azért nem ölte meg őt, mert nála volt a Tenseiga.
Lassan kiveszett belőle minden, amit a lánytól kapott, de eldöntötte, betartja az ígéretét.
- Látom az őket. Az alvilágból jöttek érte. – mondta, és előhúzta a kardot.
- Teszek egy próbát. – mondta, és levágta a küldötteket.
A lány lassan feléledt. Sesshoumaru elindult, de a lány jött utána. Nem küldte el, csak ment előre.
Néhány héttel később…
Sesshoumaru egy fa előtt ült, és a vidáman énekelgető és játszó Rint figyelte.
Jaken ura közelében ücsörgött, még mindig nem értette, miért jött velük ez a halandó. De nem sokáig ülhetett nyugodtan, a kislány odasietett hozzá.
- Jaken, gyere játszani! – kiabálta boldogan.
Elég volt egy pillantást vetni Sesshoumarura, Jaken tudta, hogy most semmivel nem vágja ki magát a játék alól, ezért morogva tartott a lánnyal.
Sesshoumaru nézte őket, de igazából messze járt…Fejében Sora szavai visszhangoztak…
- Ne feledd...Ami mindig kell...az a szeretet...Még találkozunk...
- Igen...Még találkozunk...
És a démon mosolyogva nézett fel az égre.
The End
Köszy annak, aki elolvasta!
Véleményt a keiko@citromail.hu e-mail címre írjatok, ha akartok!
Köszy
Keiko :) | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
