Magányosan...

“Ostoba, ostoba Inuyasha!” – sétált dühösen Kagome az iskola felé – “Miért kell neki mindig így felkapni a vizet, aztán úgy állítja be a dolgot, mintha én egy utolsó kis hetyke nő lennék…”

• Kagome! – érték utol barátnői.
• Jobban vagy már? –
• Hogy van a lúdtalpad? –
• Rendbe jött a hátad? – bombázták kérdéseikkel.
• Sziasztok! – “Nagypapa…” – Igen már teljesen jól vagyok. – mosolygott zavartan.
• Úgy örülök, már kezdetem aggódni Houjo miatt… - fogta meg a lány egyik karját Yuka.
• Miért? Mi történt? –
• Szegény fiú, mindennap felkeres… - folytatta Ayumi.
• Már a frászt hoztátok rám. Azt hittem valami komoly baja van… -
• Neked a szerelmi bánat nem elég komoly baj?! – rivallta le Eri.
• Hát… -
• Az iskola legjobb fiúja, minden újára akadna egy lány… -
• És ő kitartóan csak rád vár… -
• Igen, de én már mondtam, hogy engem ne… -
• Higurashi! – szállt le bicikliéről az említett.
• Á, Houjo! Szia! – üdvözölte Kagome.
• Úgy örülök, hogy újra látlak, jobban van már a gyomorfekélyed? –

• Igen, már jobban vagyok. Köszönöm! –
• Higurashi, nem lenne kedved eljönni velem moziba, most szombaton? –
• Hm… Houjo sajnálom, de szombatra már van programom… -
• Semmi baj, majd máskor megívlak… - búcsúzott el.
• Hová mész szombaton? – szegezte neki a kérdést Eri.
• Csak nem megint azzal az őrült barátoddal leszel? – tette csípőre a kezét Yuka.
• Nem őrült! Igenis tud nagyon kedves lenni… -
• Aha, hát persze… - indultak órára és közben sokat pletykálkodtak.

• Á Higurashi, megtisztel jelenlétével. – tette le a történelemtanár a naplót – Ennek örömére, mivel nincsen jegye, feleltetem.

• Lenne szíves felsorolni nekem a középkori Japán államformájának jellemzőit. –

Kagome felállt és elkezdte sorolni, a már tapasztalt kegyetlenségeket. A szellemeket és démonokat jobbnak látta kihagyni…

• Négyötöd. Mintha kicsit elkalandozott volna. –

Kagome nagy megkönnyebbüléssel ült le és, innentől kezdve semmi sem lohaszthatta le jókedvét, legalábbis ezt hitte…

Még alig csöngettek ki a második óráról, leült reggelizni. Egyszer csak megpillantott egy, az ablak előtt elsuhanó piros árnyat. A következő pillanatban, már a dühös hanyouval nézett farkasszemet. Az étel megakadt torkán.

• Inuyasha… -
• Hogy képzeled, hogy csak úgy eljöhetsz! –
• Inuyasha, ho… hogyan kerülsz te ide? –
• Vissza kell jönnöd! –

Mire a lány felocsúdott, már mindenki a fura kinézetű, fején kutyafüleket viselő fiút bámulta. Kagome azonnal megragadta, hátára kapta táskáját és kirohant vele a teremből, majd az iskolából is. Mikor hazaértek a dühtől teljesen piros fejjel ordítozott a meglepődött félvérrel.

• INUYASHA! Mégis hogy képzeled, hogy utánam jössz az iskolába, és mindenki előtt megjelensz egy ötszáz éve divatjamúlt ruhában, karddal oldaladon?! Most mindenki teljesen hülyének néz majd engem! –
• Ne kiabálj velem! Én csak követtem az illatod, egészen addig a nagy, fura kastélyig! –
• Nem lehetne halkabban. – lépett ki a konyából Mrs. Higurashi.
• Anya… -
• Kicsim, hogyhogy ilyen korán hazajöttél, még nincs vége az iskolának? –
• Igen csak… - itt dühös szemekkel nézett a mellette álló hanyoura – muszáj volt hazajönnöm. –
• Inuyasha, régen láttalak. Esztek valamit? – mosolygott kedvesen.
• Légy szíves anyu, készítenél valamit. Mi addig felmegyünk a szobámba. – tolta maga előtt Inuyashát.
• Persze. –

• Kagome vissza kell mennünk! –
• És mégis miért? –
• Hogyhogy miért?! Meg kell keresnünk az ékkőszilánkokat! –
• Gondolhattam volna. Én neked csak erre vagyok jó… - fordult el sértődötten a lány.
• Kagome… Nem csak erre vagy jó… -
• Hát még mire, bajba kerülni is nagyon jól tudok… -
• Hiányoztál… -
• Inuyasha… -
• Nagyon hiányoztál a többieknek. –
• Inuyasha. – mosolygott.
• Hm? -
• FEKSZIK! – és azzal a félvér elterült a padlón – csak azért nem kapsz nagyobbat, mert az emeleten vagyunk, és nem akarom, hogy ránk szakadjon az épület. Adj hálát az égnek… -
• Kagome! Gyertek kész az ennivaló. –

A lány nagy kelletlenül leballagott az összevakart Inuyashával, gyorsan megették a milánóit és a hátizsák összepakolása után már indultak is.

• Kagome! – ugrott a lány nyakába Sippou.
• Sziasztok. –
• Örülök, hogy visszajöttél. – köszöntötte Sango és hárította a szerzetes egy újabb próbálkozását.
• Akkor indulhatunk is? – kérdezte a hanyou, mivel kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy már megint ő a hibás mindenért.
• Menjünk. – pattanta szellemirtó Kirara hátára, őt követte Miroku és Sippou.

Kagome előgányolta ütött-kopott bicikliét és már indultak is.

Nem is mehettek olyan régen, mikor elfeketedett az ég. Inuyasha megállt és vérszomjas pillantást vetett az égre.

• Naraku… - szorította ökölbe kezét, majd a lányt hátára vette és elindult vele.

Sangoék se tétováztak soká. Pár percen belül, már csak a rózsaszín bicikli maradt ott, még mindig kattogva forgó kerekeivel.

• Inuyasha. Örülök, hogy látlak. – húzta gúnyos kacajra száját a páviánbőrbe öltözött félszellem.
• Naraku… Most meghalsz! – támadott neki a Tetsusaigával – Szélborda! – üvöltötte.
• Hm. – mosolyodott el, ás egy mozdulattal védőpajzsot húzott teste köré.
• Kagome, most! A nyilat! – parancsolta a hanyou.

A lány csak bólintott és kilőtt egy szent nyílvesszőt. Az felbontotta a védőburkot így szabad utat hagyva Inuyashának.

• Szélborda! –
• Kanna! – ordította Naraku, mire a kislány elé állt és tükrét a szélborda felé irányította.
• Visszatükrözi! – kiáltott Kagome, de a hanyou már nem tudott reagálni – Vigyázz! – lökte félre, és így őt találta el a támadás.

Ekkor értek oda a többiek, ledermedve álltak ott és néztek, nem tudták felfogni mi történt. Sango reagált elsőként.

• Csonttörő! – hajította el bumerángját, amivel sikeresen ketté is szelte Narakut.
• Egy szellembábu… - állapította meg a szerzetes, majd Kagoméhoz rohant.

Kanna eltűnt, amilyen gyorsan jött, úgy távozott is.

• Kagome! – rohant oda hozzá Inuyasha – KAGOME! –
• I… Inuyasha… - nyögte, majd száján nagy mennyiségű vér folyt ki.

Többé nem mozdult. Szeméből eltűnt a csillogás, a csillogás mely jókedvre derített mindenkit, még a legborongósabb napon is. Kezei ernyedten hanyatlottak a test mellé, és kihűltek. Azok a kezek melyekkel annyiszor látta el barátait.

• Te ostoba! – ordított Inuyasha – TE OSTOBA! Miért nem figyeltél jobban!? És én… és én miért nem FIGYELTEM JOBBAN?! Te IDIÓTA! Miért ugortál elé! TE OSTOBA!–
• Kagome! – szaladt oda hozzá Sippou – Kellj fel hallod! Kellj fel! –
• Már nem fog felébredni. – hallatszott egy hűvös hang, majd egy alak is csatlakozott hozzá – Már meghalt. –
• Kikiyou? – nézett fel Inuyasha.

A papnő lassan közeledett a holttesthez.

• Hozzá ne merj érni! – dobta elé a csontbumerángját Sango, és védelmezőleg ő is odaállt.
• Hagyd békén! Ha a lelkedet akarod, keresd máshol! – tette előre fenyegetésül jobb kezét a szerzetes.
• Csak segíteni akarok. – csengett hideg hangja.
• Segíteni? –
• Elviszem magammal és éltre keltem. Mivel én már halott vagyok nekem ez nem nagy feladat. Visszahozhatom a lelkét az alvilágból, de… -
• Mi de? –
• De semmire nem fog emlékezni, és már nem jön vissza hozzátok. Velem marad, tanítványommá fogadom. –
• Azt már nem! – makacsolta meg magát a szellemirtó – Nem hiszek neked! –
• Sango, állj félre… - hallatszott Inuyasha hangja.
• Hogy mi?! Te rábíznád erre a… -
• Ez az egyetlen módja, annak, hogy éljen… És ameddig tudom, hogy épségben van semmi sem baj… -
• Ennyire fontos neked? – lépett közelebb a papnő.
• Még jobban is! –
• De Inuyasha te is nagyon jól tudod, hogy Kikiyou segített Narakunak, honnan veszed, hogy ez az egész nem csak erre megy ki? Hogy megszerezzék Kagomét? – érvelt Miroku, de beszéde süket fülekre talált.

A lélekrablók lassan körbefonták a halott lány testét és Kikiyouval együtt eltűntek vele.

• De Inuyasha! –
• Most hagyj egy kicsit! Gondolkodnom kel! –

***

Egy lány sétált az erdőben. Gyógynövényeket keresett. Haja szoros copfba volt fogatva, melyből jobb és bal oldalt egy-egy szál lazán kilógott. Miko ruhát viselt, hátán íjat hordott. Miközben gyűjtögetett, ágak zörgését halotta meg. Mikor odanézett egy szellem tornyosult előtte és vicsorogva nekitámadt. A lány nem futott el, nem ijedt meg. Nyugodt arccal elővett egy nyilat és kifeszítette. Kecses mozdulattal szélnek eresztette. A nyílvessző körül rózsaszín fény jelent meg és mikor eltalálta a szellemet, még nagyobbra növekedett. A démon semmivé foszlott, és a lány nyugodtan lépdelt tovább.

• Á, megérkeztél? Már aggódtam, soká nem jöttél. – nézett fel egy teljesen ugyanolyan nő, az egyetlen különbség talán, a koruk volt. A most megérkező miko legalább két, három ével fiatalabb volt.
• Bocsáss meg Kikiyou – sama, csak találkoztam egy kígyódémonnal. -
• Semmi baj. Megvannak a gyógynövények, amiket kértem. –
• Igen, mindből találtam. – adta át.
• Rendben Kagome, akkor te most menj és lásd el azokat, akiknek csak kisebb sérüléseik vannak, és vigyázz az élősködőkkel, tudod azokat csak a papnők, és a szerzetesek láthatják. –
• Igen. – ment hátrább és elkezdte fertőtleníteni a rengeteg sebesült sérüléseit.

• Akkor mi itt végeztünk is. – köszöntek el a falufőnöktől.
• Hogyan hálálhatnánk meg, hogy segítettek a csatából visszatérőknek. –
• Nekünk ez a dolgunk. – álltak tovább, és alakjukat lassan elnyelte a homály.

Este egy tó mellett vertek tábort. Pár ezüstös lény fát hordott nekik, azt meggyújtották, és mikor már vidáman lobogott a tűz elmentek lefürödni. Lassan lépdeltek a langyos vízbe, és közben beszélgettek.

• Merre megyünk holnap? – kérdezte a fiatalabb papnő.
• Kelet felé baljósfelhőket éreztem, sok szellem tart arra. Ha reggel sietünk még előttük, odaérhetünk. –
• Rendben… Kikiyou – sama. –
• Tessék? –
• Már lassan két hónapja, hogy megmentettél attól, a hatalmas démontól, és a szárnyaid alá vettél… de én még mindig csak annyit tudok, hogy a nevem Kagome. –
• Én se tudok rólad semmit, mikor megmentettelek, csak annyit mondogattál Kagome vagy, és elájultál. Mikor ismét felébredtél, már nem emlékeztél semmire… Talán bánt valami? –
• Nem… csak szeretném tudni, ki vagyok én valójában… Hiszen szinte teljese ugyan úgy nézünk ki, mindketten papnők vagyunk, valami kapcsolta, csak van kettőnk között. –
• Lehet, de az is lehet, hogy csak a sors szeszéje akarta így. De ez már nem fontos, ami megtörtént az megtörtént, a múlton nem változtathatunk. Én úgy szeretlek téged, mint húgomat, és örülök, hogy már nem vagyok egyedül. Amíg te nem voltál, magányosnak éreztem magam… -
• Én is úgy szeretlek, mint nővéremet, és örülök, hogy melletted lehetek. – mosolygott immár és minden búja elszállt.

Reggel korán tovább indultak, mert még a démonhorda előtt oda akartak érni a faluba. Még délelőtt meg is érkeztek. Ahogy besétáltak a faluba, mindenki boldog tekintettel és mutogatva nézett rájuk. Mindig ez volt, mindenki szerette őket, hiszen mindenki szerette a papnőket. Biztonságérzetet adtak. Pár kisgyerek anyjuktól elszakadva rohan hozzájuk oda, és mosolyogva köszöntötték őket.

A két miko nem állt meg, csak kedvesen visszamosolyogtak és mentek tovább a faluban lévő legnagyobb házhoz.

• A falufőnök fogad titeket. – vezette be a két lányt.
• Mit óhajtotok? – kérdezte a kövérkés, bajszos ember.
• Sötét energiákat éreztünk és jöttünk felajánlani segítségünket. – hajolt meg Kikiyou.
• Úgy érted szellemek közelednek, a mi békés falunkba? –
• Igen, erre tartanak. –
• Kikiyou – sama, egy ékkövet érzek, erősen szennyezett. – szólalt meg Kagome.
• Ékkő? Én nem éreztem a jelenlétét. –
• Igen birtokunkban van a szent ékkő egy darabja. –
• Ott van, a… -
• A párnámban. Nincs annál biztonságosabb hely. –
• Az ékkő csak szerencsétlenséget hoz az ilyen emberekre, add hát át. – nyújtotta kezét Kikiyou.
• Az ékkő megerősít, miért adnám át? –
• Mert nem nálad a helye. Kagome! –

Kagome kinyújtotta kezét és így az ékkőszilánk egyenesen a kezébe szállt. Tenyerébe zárta és mikor újra kinyitotta, már fehér fénnyel ragyogott. Majd elővette a nyakában lógó nagyobb darabot és beleolvasztotta.

• Az ékkövem! –
• Csak elködösítette a látásod, jobb neked nélküle. Mi most megyünk, a démonok mindjárt itt lesznek. –
• Ne várjatok hálát, az én részemről ne. –
• Elég nekünk ez a szilánk fizetségként. – szólt hátra Kikiyou, majd távoztak.

A falu középpontjához mentek, egymás hátának dőltek, majd kezüket imádkozó formán összetették. Már mindenki őket nézte. Mikor megpillantották a szellemeket, egy emberként kezdtek mormolni, valami érthetetlen nyelven. Egy kék védőpajzs nőtt körülöttük, majd az elkezdett növekedni. Már az egész falut körbevette, megszilárdult.

A szellemek meg csak közeledte. Egyre gyorsabban mentek és mikor elérték a pajzsot, porrá lettek. Semmivé foszlottak.

Kagome és Kikiyou összecsapta kezét, mint aki jól végezte dolgát és elhagyták a falut. A védőburok eltűnt, és az emberek még mindig ott álltak ledermedve. Kis idő múlva éjjenezve tértek vissza normális életükbe, és hálát adtak az égnek, hogy megmenekültek.

A két papnő vidáman sétált tovább az úton, lélekgyűjtőkkel körülvéve. Kagoméban néha felötlött a kérdés, miért jönnek mindig velük, de megkérdezni nem akarta. Kikiyou is sokkal mosolygósabb mióta Kagome vele van. Sosem volt ő gonosz, vagy cselszövő, csak szerelmes. Szerelmes Inuyashába és természetes reakció volt, a féltékenység Kagoméra.

Kagome hirtelen megállt és elkezdett bámulni egy rózsaszín valamit, amit jócskán csak benőtt a fű. Közelebb lépett az érdekes szerkezethez és vizsgálgatni kezdte. Erre már Kikiyou is felfigyelt.

• Ez… ez valahogy olyan ismerős nekem… - szólalt meg végül a fiatalabb miko.
• Ismerős? – ment oda hozzá Kikiyou, aztán beugrott egy emlék: Éppen Inuyashával találkozott, mikor megpillantotta a feléjük ezen a járművön haladó lányt – Gyere, menjünk tovább, még sötétedés előtt el akarom érni a következő falut. –
• Jövök. – mondta és tovább indultak.

Már esteledett, mikor a faluhoz értek, megint örömmel fogadták őket.

• Most itt maradunk egy ideig, békés falunak tűnik, és valahol ékkövet érzek. – súgta oda Kikiyou.
• Igen az ékkövet én is érzem, meg tudnám mondani, hol van pontosan. –
• Nem kell… ezt a szilánkot lassan is ráérünk megszerezni, olyan embernél van, akit nem könnyű rászedni, elvenni tőle meg lehetetlen. Az kell, hogy ő adja oda. –
• Értem… -
• Akkor kinél van? –

Kagome erősen koncentrált, behunyta szemét, majd körbe fordult.

• Ott, annál a magas, fiatal fiúnál. – bökött ara fejével.
• Rendben, gyere… - indult el felé.

• Szállást keresünk, mert egy ideig a faluban maradnánk, nem tudnál befogadni minket? – állt meg a magas ifjú előtt, aki meglehetősen jóképű is volt.
• Pe… persze. – lepődött meg, hogy pont őt szúrták ki – Gyertek utánam. – a fiú egy kisebb kunyhóhoz vezette őket, mely a falu szélén, a folyó partján állt – Ezt a kunyhót használhatjátok nyugodtan, én ott lakom a másikban. – mutatott a mellette lévőre – Ha bármire szükségetek lesz, szóljatok nyugodtan. –
• Köszönjük. – mosolygott Kagome, majd nővérével együtt bevonult a viskóba – Nem tűnik valami nagy harcos embernek, nem igazán értem, miért ne adná oda. –
• A szíve tiszta. De démoni energiát érzek körülötte, nem tudom miért, de nem bízom benne. –
• Nekem rendes fiúnak tűnik, még csak annyi lehet, mint én. –
• Ezért bízom rád a szilánk megszerzését. –
• Mire gondolsz? –
• Légy a barátja, bízzon meg benned. –
• Ezt nekem nem szabad, a papnők tisztaszívűek, nem lehetnek kegyetlenek, az olyan mintha hátba támadnám. –
• Nem, nem úgy értettem. Magányos, látszik a szemén, légy vele barátságos, hogy jót kapjon az égtől. Nem azt mondtam, hogy játszd meg előtte a barátot, hanem azt, hogy légy a barátja. Segíts neki, megtanulni, mi az a szeretet, mi a boldogság. –
• Rendben. Minden tőlem telhetőt megteszek. –
• Én reggel körbejárom a falut, és foglalkozom, az emberekkel, rengeteg élősködő van ebben a faluban. Most tegyük el magunkat holnapra. –
• Jó éjt. –
• Neked is. –

• Kikiyou. – lépett ki a kunyhóból Kagome.
• Most ment el, nem is olyan régen… - szólalt meg a folyóparton ülő fiú.
• Jó reggelt. – ült le mellé a lány.
• Neked is. – lepődött meg, és kicsit zavarban volt.
• Az én nevem Kagome és a tiéd? –
• E… engem Sotarunak hívnak. –
• Hogyhogy ilyen korán keltél? –
• Mindig ilyen korán kelek, szeretem nézni a napfelkeltét. –
• Igen a napfelkelte nagyon szép… Egyedül élsz itt? A szüleid hol vannak? –
• Egyedül élek. Az apám démon volt, de nem ismertem. Édesanyám nem sokkal a születésem után meghalt. –
• Én annyira sajnálom. Én nem tudtam. – mentegetőzött a lány.
• Semmi gond. –
• Akkor te félszellem vagy? –
• Igen. –

Kagome szomorúan nézet a fiúra, és most már értette, miért van egyedül.

• Mi az nem futsz el? Nem gúnyolsz ki? –
• Miért tenném? –
• Mindenki ezt teszi… -
• Csak azért, mert félig szellem vagy, nem kell téged bántani. Nem az határozza meg milyen ember vagy. – mosolygott kedvesen.

Sotaru egészen meglepett képet vágott, majd kicsit megnyugodott és már nem is érezte magát annyira egyedül. Egészen jól elbeszélgettek, közben sétáltak, virágot szedtek, meg besegítettek a szomszédos házakban. Kagome mindig kedvesen mosolygott, és nevetett. Satoru ezt nagyon szerette a lányban, azt hogy nevet, ez mindig jókedvre derítette.

Mikor egyik nap, sétáltak a falu szélén, úti gyógynövényeket keresve, pár a félszelemmel egyidős fiú tévedt arra. Gondolták, szórakoznak egy jót, körbevették Satorut, és kővel kezdték dobálni. A lány kezével tett néhány kacifántos mozdulatot a levegőben. A kövek elporladtak.

• Hagyjátok békén! – állt elé.
• Miért fogod a pártját? Te egy papnő vagy, az a dolgod, hogy elpusztítsd a magafajtákat. –
• Nem, nekem az a dolgom, hogy megvédjem az embereket a GONOSZ szellemektől. Satoru pedig nem egy gonosz szellem, ha jobban megismernétek rájönnétek, hogy igenis nagyon kedves, és barátságos fiú. –
• Könnyű egy lány szoknyája mögé bújni. -

“Várjunk, mintha velem már történt volna ilyesmi… Jinenji… de ki az a Jinenji…” – gondolatmenetéből a Satoru borította ki.

• Állj félre, nem akarom, hogy neked is bajod essen. – tolta félre.
• Nézzétek, milyen önfeláldozó lett hirtelen. –
• Minket nem vágsz át, még később számolunk. – mondták azzal elrohantak.
• Jól vagy? – segített felállni a félszellemnek.
• Jól, persze, hogy jól. Neked nem esett bajod? –
• Dehogyis, egy mikót nem bántanak. – mosolygott ismét, majd visszaindultak a kunyhókhoz.

Mikor odaértek szétváltak útjaik. Mindketten beballagtak, saját kunyhójukba.

• Későn jöttél. –
• Tudom, volt egy kis összezördülésem a helyiekkel. –
• A fiú miatt? –
• Igen, félszellem, ezért van olyan egyedül. –
• Akkor ezt éreztem… -

• Kimegyek fürödni. Te nem jössz? – kérdezte Kagome, már késő este.
• Nem, most nem. – felelte Kikiyou.

Kagome kisétált a viskóból és körbenézett. Miután meggyőződött róla senki sincs a folyó közelében, levetkőzött és belesétált a vízbe. Mikor végzett még nem ment be, leült a partra, és nézte a csillagos eget. Már jó ideje ülhetett ott, mikor mocorgást halott a háta mögül.

• Satoru, megijesztettél… - könnyebbült meg, mikor meglátta fiút.
• Sajnálom, nem akartam. Leülhetek? –
• Persze, gyere csak… Miért vagy fönn ilyen későn? –
• Nem bírtam aludni, ilyenkor mindig idejövök gondolkodni. –
• Értem… -
• Kagome… -
• Igen? –
• Én már sokat beszéltem magamról, de rólad jóformán még semmit sem tudok. –
• Azért nem, mert magamról én se tudok sokat. Körülbelül két hónapja megtámadott egy démon és Kikiyou – sama mentett meg. Azelőttről semmire sem emlékezem. Nagyon hálás vagyok neki, tanítványává fogadott. Most a shíkongyöngy szilánkjait keressük… –
• Értem, sajnálom, hogy elvesztek az emlékeid. –
• Nem tesz semmit. – mosolygott – Boldog vagyok nélkülük is. –

Satoru lassan közeledett a lány felé. Megfogta a kezét, és meg akarta csókolni, de ekkor…

• Kagome! – jelent meg valami a horizonton, és kiabálva rohant a lány felé szédületes sebességgel.

Mikor odaért kicsit meglepődött a látványtól: A lány kézen fogva ül a csillagos ég alatt egy jóképű fiúval.

• Kagome… -
• Inuyasha. – lépett ki a kunyhóból a halott papnő kifeszített íjjal.
• Kikiyou… -
• Nem emlékszel. Megmondtam, visszahozom a lelkét, de velem marad. –
• Ismer engem? – lepődött meg Kagome.
• Inuyasha menj el! – parancsolta Kikiyou.
• Inuyasha? Ez olyan ismerős nekem… - gondolkodott el a lány.
• Kikiyou kérlek… Szükségem van Kagoméra… szükségem van rá… -
• Miért? Miért kell neked annyira? –
• Mert… mert szeretem… -
• Szereted? Te igazán szereted ezt a lányt? –
• Igen… szeretem… -
• Inuyasha… - nézett fel Kagome, majd elájult.

Satoru tehetetlenül és meglepődötten ált föl. Nem tudta mit kéne csinálnia.

• És velem mi lesz? Engem már nem szeretsz? –
• Kikiyou, én téged is szeretlek, de te már meghaltál… Kagome velem van… -
• Kagome is már meghalt egyszer… -
• Kikiyou, te is tudod, hogy a kettő nem ugyan az, a te tested földből és csontokból lett összegyúrva, már nincs benne élet… Kagoménak csak a lelkét kellett visszahozni. Ezért hálás is vagyok neked, de már rájöttem… őt szeretem… -
• Értem… Szóval őt választod helyettem… - eresztette le íját, majd még utoljára fölnézett – Azt akarom, hogy tudd… én mindig is szerettelek. – szólt, majd összeroskadt és nem maradt más belőle, mint föld és hamu.

Egy kis lélekgömb szállt ki belőle, ami célba vette a még mindig eszméletlen lányt. A hanyou odaszökkent mellé és Satoruval nem is törődve ölébe vette fejét.

• Inuyasha… - ébredezett a lány.
• Kagome. – gördült le egy könnycsepp Inuyasha arcán.
• Mi lett Kikiyouval? –

Inuyasha nem szólt, csak a földkupacra mutatott, és átölelte a lányt. Kagome lassan felült és észrevette a ledermedten álló Satorut.

• Satoru én, én annyira sajnálom… -

A fiú nem felelt, csak befutott a kunyhójába és az ékkőszilánkot otthagyta a földön.

• Mit sajnálsz? – értetlenkedett Inuyasha, de aztán eszébe jutott az a jelenet, amikor megérkezett éppen készülte megcsókolni Kagomét, erre gondolva dühös lett, és ez meg is látszott rajta.

Kagome ezt észrevéve, egyből tudta honnan fúj a szél, és megcsókolta a hanyout. Az visszacsókolt.

• Tényleg engem szeretsz? – kérdezte Kagome.
• Csak téged. – mosolygott Inuyasha és újra megcsókolta visszakapott kedvesét, majd visszaindultak barátaikhoz.

• Kagome. – tablózott le Sango és egy örömkönny csordult ki szemén.
• Kagome! – vettette magát a lány nyakába Sippou és alig akarta elengedni.

Miroku is szinte bőgött az örömtől.

Kagome elmesélte mi történt vele és elővett egy nagyobb ruhadarabot. Kibontotta, majd megszólalt.

• Csak magányos volt… magányos… -
• Kagome… -
• Visszavisszük Kaelde anyónak. Ő eltemeti, hogy békében nyugodhasson… - bugyolálta vissza a hamvakat, majd lassan nyugovóra tértek.

Kagome még sokáig forgolódott az éjszaka, nem tudott aludni. Feltekintett az égre, majd valami furát érzett. Kikiyou volt az.

• Legyetek boldogak… húgom… - nyomott egy puszit Kagome arcára, majd végleg eltűnt.