Borongós idő volt, az esőcseppek halkan kopogtak a földön. Az egész táj olyan álmos volt, kószán lehetett hallani pár madárfüttyöt. Valaki magányosan ült egy fa tövében és az eget kémlelte. Sesshoumaru volt az, ruhái átáztak, arcán kövér esőcseppek gördültek le. Nem mozdult, csak nézte a tájat. Felszisszent, majd lehajtotta fejét. Tekintete egy cinegére tévedt. A kicsi ott ugrált előtte pár méterrel, ennivalót keresett. A szellem lágyan odalegyintett, a madár elszállt. Így ismét, immár teljes csendben merülhetett bele gondolataiba.

• Megint esik. – állapította meg Kagome, és kimászott a kútból – Azóta esik mióta hazamentem. Szerencse, hogy anya csomagolt esernyőt. – vette elő és alatta elindult Kaelde anyóhoz.

“Inuyasha megint veszekedni fog velem, mert ilyen későn jöttem vissza…” – mélyedt magába.

Hirtelen megtorpant, rémülten figyelt valamit, vagy inkább valakit.

• Se… Sesshoumaru… - ismerte föl az alakot.

“Mit csinál itt egyedül? Még nem vett észre…” – próbált elosonni.

• Halandó… - hallotta meg ekkor a szellem hangját, mely unottan csengett a tájon – Mit akarsz? –

A lány közelebb ment, pont a fa alatt gubbasztó szellem előtt állt meg.

• Csurom víz vagy, átáztál… - kezdte félve.
• Milyen jó szemed van. – gúnyolódott.
• Miért vagy itt? Hideg van, meg fogsz fázni. –
• Ostoba lány. A démonok nem betegednek meg. –
• Hol van Jaken és Rin? Veled szoktak lenni nem? –
• Biztonságos helyen. –
• Néha elszoktál, menni, egyedül is… Narakut keresed? –
• Te egy kíváncsi ember vagy. Miért nem mész a félvér öcsémhez? –

“Milyen durva… Úgy látszik ez családi vonás… Ó tényleg” – nézett órájára – “Ha nem sietek Inuyasha értem fog jönni… Bűntudatom lesz, ha most így itt hagyom…” – nézett végig az ázott szellemen.

• Tessék. – nyújtotta oda ernyőjét.
• Most meg mit akarsz? –
• Fogd meg. – mosolygott.
• Minek? –
• Ez egy esernyő. Magad fölé tartod, és száraz maradsz. Látod? – mutogatott.
• Engem nem kell megvédeni egy kis jelentéktelen esőtől. És nem igénylek érzelmeskedést egy ostoba lánytól, mint amilyen te vagy. –nézett megvetően Sesshoumaru.
• Igen, de én különbnek érzem magam, mintsem hogy csak úgy itt hagyjalak. –
• Nincs szükségem az irgalmadra. –
• Ez nem irgalom. Én nem látlak segítségre szorulónak. Neked adom az esernyőmet vagy használod, vagy nem. Nekem most mennem kell. – nyújtotta oda.

Sesshoumaru nézte egy ideig, majd átvette. A lány csak rámosolygott, és már rohant is tovább. A szellem komoran nézett utána, majd egy csökevény mosoly futott végig az arcán.

• Megjöttem! - rontott be a kunyhóba Kagome.
• Kagome! – ugrott a nyakába a kis rókadémon – Hiányoztál… -
• Végre, elég sokáig elvoltál. – nézett föl Inuyasha. – És miért vagy tiszta víz? –
• Otthon felejtettem az esernyőmet. – “Azt mégse mondhatom, hogy a bátyjának adtam…”
• Idióta. Miért nem vártad meg, míg eláll az eső. – törölgette egy ronggyal a lány fejét – Most pihenj le, mert holnap indulunk. -
• Rendben. – tüsszentette, és leült a tűz mellé melegedni.

Másnap reggel korán tovább indultak. Száraz idő volt, a nap is melegen sütött rájuk. Nem sokáig mehettek, mikor az ég ismét beborult. Hamarosan az eső is elkezdett cseperegni.

• Remélem, hamarosan eláll. Mert nem hoztam semmit, amit magamra tehetnék. – panaszkodott Kagome.
• Tessék. Neked adom, megvéd az esőtől. – nyújtotta felé Miroku szalma kalapját.
• Mit akarsz, már megint szerzetes? – morgott a hanyou.

Sango nemes egyszerűséggel leütötte.

• Fiúk jól vagyok tényleg. – magyarázkodott Kagome, de senki nem figyelt rá, csak tovább veszekedtek.

A lány unottan pásztázta a tájat, próbált nem odafigyelni a civakodókra.

• Ha? – kapta fel a fejét – az esernyőm… - vette fel egy fa alóla tárgyat, melyhez egy cetli volt erősítve.
• “Köszönöm” – olvasta.

Elmosolyodott, majd kinyitotta a tarka esernyőt és visszasétált barátaihoz.

• Mehetünk? – kérdezte társait – Ez jó lesz, ez az enyém. – lengette meg ernyőjét.
• Azt meg honnan szerezted? –
• Kit érdekel, csak mennyünk már tovább. – hagyta rá Inuyasha és nekilódult.

A lány még hátranézett utoljára, vidáman elnevette magát, majd barátnője után futott.

Sesshoumaru szomorúan nézett utána a fa ágai közül és megjegyezte öccse rossz szimatát.

Vége