Csend van. Csak egy bagoly, vagy valami ahhoz hasonló állat, youkai töri meg a sötét, félelmetes csendet, ami az egész tájat átöleli, féltő anyaként.

Valaki végig suhan a tájon. Oly nesztelenül és puhán, hűvös szellőt hagyva maga után. Érzi, közel van az üldözött, már olyan közel jár céljához… megáll… körbepillant… tudja, ha valami megmozdul, azonnal véget vet áldozata életének, lepereg majd előtte minden kimondott szó, minden megtett, fáradtságos út, minden, ami addig történt, akár ember, akár démon.

Megérkezett… oda, ahol annyi időt töltött, ahol mindenki kedvesen mosolygott rá, ha látták, ahol minden egyes perce csupa boldog, vidám lét. DE ezek már nem voltak fontosak. Mint valami vékony fátyol, szétszakadtak. Nem voltak többek, elhalványult foszlányoknál emlékezetében.

A falu kihalt volt, sehol egy halandó vagy akár egy démon. De érezte… ott van, akit keres, akit annyira kíván. Izgatottan, mégis pille könnyű léptekkel halad egyre beljebb. Gondolatai kuszák. Próbál küzdeni. Mért is kell neki ezt tennie? Mért? Mit tett? Mi az ok, amiért újra felkereste? Amiért nem hagyhatja, hogy éljen?

Végül minden ellenkezés elnémult. Tudta a válaszokat, ugyanúgy ahogy a kérdéseket is. A gondolatai kitisztultak, csak egy valamit hallott, tisztán és oly ellenállhatatlanul. Megkapta a teljes parancsot, ami eldöntötte az üldözött sorsát, és egyben a sajátját is, bár erről maga még mit sem sejtett.

És ott volt. Ott állt vele szemben. a borzalmas valóság, amit érzett, amit látott, nem bírta legyűrni a kényszert, nem bírta megállítani a hajtóerőt, ami a katasztrófához vezethet. Ismét győzött a belső, irányító hang. De mégis tétovázott, nem akarta megtenni, élt még benne a szépséges emlék ereje.

Lesújtott. Egyetlen kardcsapással térdre kényszeríttette ellenfelét.

• Kagome… - hangzott egy tisztán érthető, lágy hang.

A gyilkos csak állt egy darabig. Rádöbbent tettére. A fájdalom, mely szívébe nyílalt szerelme kínoktól gyötört szemébe pillantva, oly keserű volt, és oly elviselhetetlen.

- Inuyasha! Ne! Mit tettem! Inuyasha! Kérem, valaki segítsen! Valaki Segítsen! – Kiabálta.

Halálán lévő szerelmét átkarolva zokogott. Könnyei olyanok voltak, mintha a pokol összes kínját öntötték volna bele. A Fél-szellem utolsó erejével nyöszörögte:

• Kagome…

Ez a szó tele volt félelemmel. Itt kell hagynia mindent, ami kedves volt neki, köztük azt is, aki a hatalmas pengét mélyesztette jobb vállába, még mielőtt védekezhetett volna. Elgondolkodott… Lepergett előtte az idő, az idő, számára oly hosszú volt, és mégis kevés. Mennyi dolgot nem tett meg, mennyi dolgot nem ejtett ki soha, pedig úgy vágyott rá, úgy sóvárgott utána, most, hogy élete mécsese kialudni látszik.

Tudta, nem bírja már sokáig. Ereiben a megmaradt vér már lassabban csörgedezik, szíve sem kalapál olyan hevesen, mint mikor a végzet lesújtott reá. A körvonalak egyre homályosabbak voltak szeme előtt. Végül csak a lány arca maradt, semmi több. Csak egy arc. Ami elárulta: Nem Kagome volt. Csak a teste, csak a teste támadt rá, a szíve soha!

Halovány foszlányokat hallott, ahogyan lány segítségért kiált, de hiába. Nem jön senki.

Aztán utolsó lélegzetéből, felemelte kezét a lány arcához, még egyszer utoljára belenézett könnyekkel áztatott szemébe, majd elindult a végtelen útra, mely tele van szépséggel és csodával, mely csak boldogságot rejt. De érzi, a magány mindenütt rátalál. Egyedül lesz az időtlen ösvényen.

• Neeeeeeeee! – Hangzott a keserves sikítás.

Talán ez volt minden idők legkeservesebb hangja. Szorosan ölelte kedvesét, nem engedte el, csak szorította, mintha életet akarna belé tölteni. Zokogott, ahogyan még soha, mindent átjárt a mérhetetlen fájdalom, ami mardosta szívét, nem maradt más csak tátongó üresség, amely elnyel örömöt, bánatot, szeretetet és gyűlöletet. Nem maradt semmi. Ő volt ott és egy élettelenül heverő test karjaiban. Könnyei a vörös kimonót áztatták. A hang ismét megszólalt fejében:

• Jól tetted, csak szenvedést okozott neked. Soha nem voltál boldog mellette! Mért sírsz hát?
• Ez hazugság! – Üvöltötte a sötét éjszakába. - Ha mellette voltam boldog voltam! Soha nem hagyott magamra a bajban, mindig ott volt, ha kellett!

Ahogy ezt kimondta, óvatosan lefektette Inuyasha fejét a harmat cseppektől csillogó puha fűbe és a kardot mellyel megölte őt, újra kezébe vette. Elszánt volt, tudta mit kell tennie, ahhoz hogy megszüntesse a kínt lelkében. Patakként csordult szeméből a szomorúság. Ebből merített erőt… Felemelte két kezét és egy határozott mozdulattal magába mártotta a kardot. A hosszú penge mélyen belefúródott… Térdre rogyott… Arra gondolt, ha most meghal, együtt lehet vele… Talán megbocsát neki… és… és ketten indulnak el a végtelen úton, az időtlen ösvényen és soha nem lesz egyedül. A fájdalom átjárta testét, Inuyasha mellé feküdt, az ég felé nézett és látta, ahogyan a fél-szellem nyújtja felé kezét…

By: Jamie(Shiori)
Véleményket várok:): jamie.slayers.x@citromail.hu