• Kalede anyó. –
• Kagome, Sesshoumaru… micsoda meglepetés. –
• Tyúkhúsleves! – lépett be Yukamo is, elárulva kedvenc ételét, melyet itt, előszeretettel fogyasztott.
• Remélem nem megint rossz hírekkel jöttök. –
• Sajnos… Kikiyou merre van? –
• Várt már téged Kagome… -
• Honnét? –
• Ne tőlem kérdezd. Menj a Szent fához. –

Kagome jólesően sétált a napsütéses időben, és már távolról megpillantotta a Go-Shinbokut. És valóban; a halott papnő ott várta őt, a hús árnyat adó öreg fa alatt.

• Kagome… - fordult meg a gyönyörű nő, és most lehetett csak látni kezében egy hosszú, pengét tartott, mikor Kagome teljesen odaért, nem szólt csak belefúrta a kardot a lány karjába.
• Kikiyou. –sikított, és nem értett semmit.
• Ne haragudj, de meg kell valamiről bizonyosodnom. –
• Mi folyik itt?! – termett ott Sesshoumaru a semmiből, nagy valószínűséggel a kiáltásra jött ode.
• Gyere, nézd. – mutatott a kard által ejtett sebre, ami most furcsa módon nem vérzett – Semmi baj. Ez annyit jelent, hogy Kai szétterjedt a testében, és szinte már eggyé vált vele. Nem tudta bekebelezni Kagomét, sokkal hatalmasabb a lelke, mint ahogy azt Naraku sejti. –
• Nem vérzik, de fáj! – zilálta a sebesült lány.
• Viszont, most már egy problémával kevesebb. A sebek is begyógyultak a hasadon. –
• Azt mondod minden rendbe jött velem? –
• Nem még nem… de majd fog. Mindenesetre már nincs szükséged több démoni energiára, a vére… a véred teljesen átalakult. –
• Tényleg? – feledkezett meg a csúnya sebről, és azonnal Sesshoumaru nyakába vetette maggát; nem kérdezett semmit, csak megcsókolta, úgy, ahogy még soha… milyen régen szomjaztak már erre az élvezetre.

Kikiyou kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát, így hát inkább magára hagyta a turbékoló párt.

“Hogy így magától elmúljon? Túl sok energiát fektetett ebbe Naraku ahhoz, hogy most csak úgy csődöt mondjon…” – rázta a fejét Kikiyou, és visszasétált a kunyhóba.

• Kagome! – ugrott Sippou a kunyhóba belépő lány nyakába.
• Hogy vagytok? – kérdezte kedvesen Kagome régi csapattársait, akik mind ott sorakoztak, hogy őt köszönteni tudják.
• Jól. – válaszolt Inuyasha, és le sem vette szemét bátyáról, aki hasonlóan tett.
• Hallottuk, most már rendbe jöttél. – kezdte a hanyou csevegő hangon, már amennyire az, tőle kifért.
• Igen, hála istennek. Naraku csődöt mondott… -
• Azért ne becsüld alá. – ült le kedvese mellé Sesshoumaru.
• Én jó ötletnek tartanám, ha egy időre haza mennél a saját világodba. – javasolta Kikiyou, és erre húga is bólogatott.
• Naraku nem az a fajta, aki csak úgy belenyugszik, az ilyen dolgokba. –
• Tényleg elég rég óta jártam már otthon. Biztos aggódnak értem… -
• Kagome – sama, minket itt hagysz? –
• Vinnélek Rin, de sajnos te nem juthatsz át… -
• Én viszont megyek. – szólalt meg Sesshoumaru, mivel nem nagyon bírta volna ki egyetlen szerelme nélkül.
• Rendben. – mosolygott a lány – Rint és Jakent itt hagyhatjuk? –
• Természetesen. –
• És velem mi lesz? – méltatlankodott a fiatalabb youkai.
• Maradhatsz, vagy jöhetsz. –
• Hát… inkább maradok. Veled lennék összezárva… -
• Miért, most talán nem vagy? –
• Helyes meglátás… mennem kell. – pattant fel a szellem és kivágtázott az ajtón; természetesen nem Kagome miatt, csak tényleg szüksége volt az egyedül létre.

• Akkor majd jövünk. – búcsúzott a párocska, és egymás kezét fogva beugrottak a kútba; Rin egy kicsit szomorkodott, de aztán rohant a kis róka-démonnal játszani.

Mikor átértek, a szellem ölbe kapta Kagomét, és egy szökkenéssel, már fent is voltak. Sesshoumaru illedelmesen vitte a telitömött táskát, ami így étel nélkül is szép kis súllyal büszkélkedhetett. A házba belépve, senki nem várta őket.

• Azt se tudom, milyen nap van… - gondolkodott el a lány, majd némi utána számolással megállapította: - Kedd. Souta még iskolában. Anya dolgozik, de Nagyapa… Mindegy gyere utánam. – indult a lépcső felé, és szobájába lépve, kellemes meleg érzés fogta el – Oh, bocsánat, a táskám, tedd le csak oda. – jött kicsit zavarba – “Sesshoumaru a szobámban… végül is eléggé rég óta vagyunk együtt.”

A szellem nem szólt semmit, csak letette a nehezéket, körbenézet, majd beleszimatolt a szobában terjengő finom “Kagome illatba”.

• Hát akkor én elmegyek, lezuhanyozom. – kapott elő egy törölközőt, a lány, és bement szobájából nyíló fürdőbe.

Sesshoumaru csak leült törökülésbe, és állát kezére támasztva bámészkodott tovább. Mikor megunta, bekopogott a nagy fehér ajtón, mely mögött szerelme eltűnt.

• Gyere. – bukott lejjebb a habokban Kagome, és várta, hogy a youkai belépjen.
• Milyen kicsi tó… - jelentette ki Sesshoumaru, egyből.
• Igen, ezt kádnak hívják, mi ilyenekben fürdünk. Ideadnád a törölközőmet? – mutatott egy polcra, melyen négy fehér pamut is sorakozott, és elvette melyet Sesshoumaru elé tartott – Köszönöm. – szólt majd kilépett a meleg vízből, és maga köré csavarta a törölközőt – Régen fürödtem, már ilyen jót. Teljesen felfrissültem, ha akarsz te is nyugodtan. –
• Köszönöm, nem… - mosolygott, az aranyosan esetlen lányra, és egy másik törölközőt is levéve, megdörzsölte fekete haját, melyből csöpögött a víz.

A lány örömtől kiteljesedve hozzábújt, és arra gondolt, mekkora szerencséje van, hogy övé Sesshoumaru szerelme.

• Nővérkém! – rohant fel Souta az emeletre, és mikor berontott rég nem látott testvére szobájába, kicsit ledermedt.
• Souta! – kapta el ajkait Sesshoumaruétól, és elpirulva nézett a szintén vörös kisfiúra – Honnét tudtad, hogy megjöttem? –
• Láttam lent, a cipődet. Nem akartam zavarni… -
• Nem zavarsz. – fordult meg a szellem.
• Ő itt Sesshoumaru. –
• És Inuyasha? –
• Inuyasha? Hát… Ő Inuyasha bátyja. – tért ki a válasz elől – Sesshoumaru, ő az öcsém, Souta. –
• Örvendek. – nyújtott kezet, amit a kisgyerek illedelmesen el s fogadott, majd rohant is tovább, saját szobájába.
• Bocsánat… - tűrte haját füle mögé Kagome.
• Semmi… hol is tartottunk? – jelent meg ravasz mosoly a szellem arcán, és ismét heves csókolózásba kezdtek.
• Nővérkém! – vágta megint ki az ajtót Souta, de ismét megbánta.
• Máskor kopogj, mielőtt benyitsz. Mi az? –
• Az iskolában vásár van… gondoltam érdekelhet… - húzta be nyakát, de mivel látta a magas férfi csak mosolyog, megnyugodott.
• Vásár? –
• Igen, a barátnőid kerestek… Már alig van betegség, amit ne kaptál volna el. –
• Betegség? – értetlenkedett a szellem.
• Amikor nem vagyok itthon, betegségekkel magyarázzák ki a hiányzásaimat az iskolában. Szeretnél elmenni a vásárba? –
• Az emberek közé vegyülés nem az én erőségem… de ha te akarod. –
• Köszönöm! Mit gondolsz Souta, apa ruhái között akad valami jó? –
• Apa is eléggé magas volt… -
• Át kell öltöznöm? –
• Eléggé érdekes lenne, ha így mennénk… Én is átöltözöm. Souta, addig keresel valamit neki. –
• Persze, gyere velem. –

• Kagome készen vagyunk. –
• Én is, egy pillanat. – kapta fel pénztárcáját, és levágtázott a földszintre, majd a lélegzete ált el, Sesshoumaru olyan jól nézett ki, pedig csak egy farmer, és egy egyszerű fekete póló volt rajta.
• A kardjaimat is itt kell hagynom? –
• Igen… az utcán nem nagyon mászkálnak ilyesmikkel. –
• Csinos vagy. – súgta a lány fülébe Sesshoumaru; mert szerelmén egy az egyenruhaihoz hasonló rózsaszín szoknya, egy fehér nyakba-akasztós ujjatlan póló - mely kihangsúlyozta a lány idomait - és azon egy kapucnis fekete pulóver volt.
• Köszönöm. Souta te nem jössz? –
• Nem. –
• Akkor indulhatunk is. –

• Kagome! – érték be a lányt barátnői, és meglátva a velő kézen fogva sétáló fiút, hirtelen szóhoz sem jutottak.
• Ayumi, Yuka, és Eri. Ő itt Sesshoumaru, együtt járunk. –
• És Inuyasha? –kérdezték mindannyian ledöbbenve.
• Ő a bátyja. Inuyasha a régi barátnőjével maradt. – válaszolta, kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy mindenki ezt kérdezi tőle.
• Nagyon helyes! – szólalt meg Ayumi kis idő múlva, melyre a lánycsapat többi tagja is bólogatott.
• És, hogy van a köszvényed? –
• Jobban… - “Nagyapa…”
• A derekad se fáj már? –
• Nem teljesen rendbe jöttem. –
• Milyen szerencse, hogy időben észrevettétek az övsömörödet…
• Ugye. – húzta kínos mosolyra száját Kagome, majd inkább témát váltott – És hogy-hogy vásárt rendeztek? –
• Az őseinket ünnepeljük. -
• Hétfőn voltak cirkuszosok, kár, hogy lemaradtál róla, Holnap pedig jelmezbe kell jönni, és verseny lesz. –
• Kijöttök akkor is? –
• Még meglátjuk. – bújt szerelméhez Kagome, majd tovább indultak együtt nézelődni; a lányok sokat beszélgettek, hiszen nagyon rég nem volt már szerencséjük Kagoméhez, és közben nézelődtek, sok szép dolog után.

Végül a lány egy nyakláncot vett, melynek párját Sesshoumaru nyakába akasztotta, így a szellem már hárommal is büszkélkedhetett. Lassan elváltak barátnőitől, és indultak haza.

Az úton kellemetlen meglepetésben volt része. Olyannal futott össze, akivel nem igazán akart.

• Higurashi! – szállt le biciklijéről a fiú, és közeledett a párocska felé.
• Hojo… - nézett zavarában a fiúra, akin látszott a kételkedés Sesshoumaru irányába – Hojo, ő itt Sesshoumaru, a barátom. – esett túl a bemutatáson.
• A barátod? …örvendek. – fogtak végül kezet, de látszott a csalódottság arcán – Hát akkor én nem is zavarok… Örülök, hogy már jobban vagy… - szállt vissza kétkerekűjére, és távozott is.
• Hát ez meg ki volt? –
• Ő? Egyik osztálytársam… -
• Volt köztetek valami? –
• Hát… párszor randiztunk. –
• Így már érthető. – mosolygott, amit mostanában gyakran tett, igazán boldog volt.

• Kagome. – csakhogy megjöttél, ölelte át a lányt anyja, aki már Soutától halotta a hírt: szeme fénye hazatért.
• Szia, anya, nagyapa. Jó újra itthon… Ő itt Sesshoumaru. – mutatta be a magas, jó kiállású férfit.
• Szerbusz, esztek valamit? –
• Én nem vagyok éhes, Sesshoumaru? –
• Köszönöm nem. –
• Akkor inkább felmegyünk a szobámba. – vonszolta maga után a youkait, aki cseppet sem ellenkezett.
• Te Souta, biztos, hogy ez Inuyasha bátyja? –
• Igen, Kagome mondta. –
• Mindenesetre, nem lehet nagyon oda a házi kosztért… -

• Sesshouamru? – törte meg a csendet a lány, és feltekintett a szellemre.
• Tessék. –
• Holnap is elmegyünk? –
• Ha szeretnéd, igen. –
• Bár eléggé kényelmetlenek ezek a ruhák. Érdes tapintása van… -
• Azt mondták jelmezbe, kell öltözni… úgyhogy tudsz jönni a saját ruháidba. –
• Ennek örülök. És te mibe öltözöl? –
• Ez egy jó kérdés… Az lenne jó, ha illenénk egymáshoz… Szerintem előveszem a tavai yukatámat. Úgyis csak az számít, hogy melletted leszek. –
• Igen, csak az. –
• Kagome, vacsora! – hallottak ekkor egy kiáltást lentről, ami kétség kívül Mrs. Higurashihoz tartozott.
• Megyek anya! Gyere te is. –
• Nem vagyok éhes. –
• Azt tudom, de örülnék, ha velünk ennél. –
• A kedvedért. –

• Ízletes volt. – törölte meg száját a szellem, és kedvesen fordult Mrs. Higurashi felé.
• Bizony, finom. -
• Akkor jó, örülök. Holnap ti is lementek a fesztiválra? –
• Igen. Ez végre nekünk való. – mosolygott Kagome, és az asztal alatt megfogta a már teljes hadiöltözetben virító szerelme kezét.
• Mit veszel fel? –
• A tavai yukatámat, nem nagyon készültem idénre, de azért megteszi. –
• Szép leszel. –
• Remélem. –

• Vajon Rinék, hogy lehetnek? –
• Ahogy ismerem, Yukamo már halálra rémítette a fél falut. –
• Bolondos, de én így szeretem, nélküle talán unatkoznánk. –
• Azt mondod? – nyomott puszit a lány ajkaira, és hirtelen talpon termett.
• Mi az? – kérdezte Kagome, furcsállva a youkai viselkedését.
• Egy pillanatra, mintha szellemszagot éreztem volna… -
• Szellem? Itt nincsenek szellemek… ebben a korba… -
• Nem tudom, ilyesmikben nem szoktam tévedni… vagy csak elveszed az eszem… -
• Az meglehet. –

• Kagome. – kopogott be Souta.
• Tessék. – nézett fel egy nagydoboz púder mögül.
• Mehetek veletek? –
• Anya? –
• Leltároznak lent, nem ér rá. –
• Persze, jöhetsz. Nem láttad Sesshoumarut? –
• De, lent van nagyapával…

• Szellem, he? –
• Igen. –
• Pont jókor, kipróbálhatom, hogy jó e még ez a démonűző por… - kapott le a polcról egy nagy bödönt, melyen fekete mázzal ez állt: “szellemriasztó”; az öreg fogta és egy marokkal a youkai felé hintett.
• Nagyapa! Mit csinálsz?! – rontott be Kagome.
• Csak tesztelem, ezt a varázsport. –
• És miért pont Sesshoumarun? –
• Hát, úgy látszik már lejárt… - vakargatta feje búbját az öreg, oda sem figyelve kis unokája szavaira.
• Kikiyou rúzsa? – porolta le magát a youkai.
• Igen. –
• Nagyon jól áll. – bókolt, mert a lány valóban csodálatosan festett; haja fel volt tűzve, és arcát még fehérebbre púderezte, ajkait mélyvörös árnyalatra színezte a rúzzsal; ruhája maga hófehér volt, kicsi-kicsi virágokkal, és azoknak elhullajtott szirmaival; kezében egy hasonló mintájú legyezőt tartott.

Kagome belekarolt szerelmébe, még szóltak Soutának, majd mentek is szórakozni.

• Ezek a kardok olyanok, mintha igaziak lennének. – ámuldozott Eri, miközben végignézett a pároson.
• Ne érj hozzá! – kapta el gyorsan barátnője kezét Kagome – Nem lenne jó, ha bebüdösítené a kezed, ezeknek a fém dolgoknak olyan kellemetlen szaga van… - magyarázkodott – “Ezek a kardok démoni erővel rendelkeznek, bele sem tudok gondolni, mi lenne, ha elveszne…”
• Kagome, a halakat! –
• Halászni szeretnél? –
• Igen-igen! –
• Gyere… - fogta kézen kisöccsét, és elvitte, a kék pódiumon kiállított akváriumhoz, melyben nyüzsögtek a kifogásra váró aranyhalak.
• Hány éves vagy?
• Mivel foglalkozol? –
• Szereted Kagomét? – támadták, lekérdéseikkel az otthagyott Sesshoumarut.
• Háromszáz, nem dolgozom, az, halandóknak való. És nem látom értelmét, hogy veletek vitassam meg az érzéseimet. –
• Háromszáz? Persze humorizálni azt tud, mint minden pasi. –
• Sesshoumaru igaz? Nem egy szokványos név. –
• Az Inuyasha sem éppen valami népszerű, a családod különc? –
• Bocsi, hogy itt hagytalak. – érkezett vissza a lány, Soutával együtt kinek kezében, most egy zacskóban vidáman lubickoló halacska volt – Menjünk, nézzük meg ki lesz a jelmezverseny győztese. –
• Szerintem te Kagome, gyönyörű szép vagy. – mosolygott vidáman Ayumi.
• Nem neveztem… -
• Nem is kell, a fesztivál alatt végig járkáltak erre bírák, és nézték a beöltözötteket. –
• Igen, vagy ezer papnőt láttam én is, mondtam, hogy másnak kellett volna öltöznünk… - legyintett Yuka, majd indultak a rendezvény főterére.
• Micsoda hangzavar, mindenki idetódult… -
• Igen, de nézzétek, kezdődik. –
• A Tokyo TV új műsorvezetője, Kimura Toya. Olyan helyes. – sóhajtott Eri, amint meglátta a színpadra fellépő, srácot, aki mi tagadás, valóban szívdöglesztően festett, de Kagomét ez mit sem érdekelte.
• Sokan jöttünk el ma ide! Köszöntök mindenkit! - kezdte lágy, de mégis férfias hangján – Bíráink egész nap járták a parkot, és keresték a legjobb jelmezt! Nem volt könnyű döntés, keresem az illetőt. – nézett a tömegre, hol pedig kezében tartott fotóra – És meg is van! A magas urat kérnék felfáradni, hosszú ősz hajjal, fehér kimonóban! – mutatott Sesshoumaru felé, aki nem nagyon indult volna meg, ha kedvese nem löki meg a színpad felé – Nagy tapsot a győztesnek! – nyújtott át, egy nagydoboz bonbont, és egy csokrot, majd hozzá tette – a virágot a hölgynek. – kacsintott Kagoméra, és eltűnt a felállított válaszfal mögött.

A szellem kicsit érdekesen érezte magát, de csakhamar lent termett Kagome mellett, a liliomot átnyújtotta, majd kérdőn nézett rá.

• Nos mi megyünk… - búcsúzott barátnőitől.
• Szia Kagome, és ne feledd, holnaptól hivatalosan is nyári szünet. –
• Nyári szünet? – “hogy telik az idő…” – Rendben, sziasztok. – indultak haza.

A testvérpár eléggé kifáradt. Kagome a szellem karjához dörgölőzve ballagott előre. Souta maga elé tartotta újdonsült háziállatát, és nagyokat nevetett rá, ha az bukfencet vetett a vízben.

• Megjöttünk! –
• Sziasztok. Milyen volt? –
• Nagyon jó, nézd anyu! Fogtam egy halat, és Sesshoumaru lett a jelmezverseny győztese. – újságolta a kis szamuráj, kinek arcára még egy heget is festettek.
• Gratulálok. Esztek? –
• Nem, már ott ettünk. Inkább megyek aludni. Nagyon elfáradtam… -

• Kész. – lépett ki a fürdőből Kagome, a lány köré csak egy rövid törölköző volt csavarva; a festéket is lemosta arcáról.

Sesshoumaru végignézett a törékeny testen, és hirtelen kényszeres vágyat érzett arra, hogy elkapja, és beleharapjon. Felpattant, eddigi töröküléséből, és a lány mögé állva elkapta csípőjét, majd gyengéden végigcsókolta nyakát. Kagome nem ellenkezett, átkarolta szerelmét, és lassan hátráltak az ágy felé. Sesshoumaru elfektette a lányt a puha matracon, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a csókokkal való kényeztetést. Félrehúzta a törölközőt, így Kagome teste teljesen meztelen lett, majd saját övét és mindkét kardját is félre tette. A lány megremegett, egyre csak húzta magához kedvesét, hogy felmelegítse. A levegő teljesen felforrósodott, és akkor ott egymáséi lettek. Hiszen igazán szeretik egymást.

• Sesshoumaru? – szólalt meg a lány, aki az ágyon szerelme mellén pihentetve fejét, még mindig meztelenül feküdt.
• Igen? –
• Csináltál már ilyet azelőtt… mással…? – kérdezte bátortalanul
• Voltam e már más nővel? – próbált pontosítani meg szokott, magabiztos hangján.
• Igen. –
• Megesett… -
• És még is hánnyal?! –
• Te voltál a legjobb. – harapott bele gyengéden kedvese fülébe, és rámosolygott, de úgy, hogy Kagome teljesen belepirult.

Az a mosoly mely a fellegekbe vitte, ami csak azért van ott, mert Kagomét szereti, és mert ezt a lány viszonozza. Sesshoumaru így még helyesebbnek tűnt, és Kagome csak szemét összeszorítva bújt még jobban egyetlen szerelméhez.

• Mi a baj Sesshoumaru? – kérdezte Kagome a szellemet, mikor az, az ágyról felállva térdre rogyott.
• Semmi… - “Kicsit meggyengültem… fárasztó volt a mai nap…” – Kiszellőztetem a fejemet. –
• Inkább maradj velem… - kérlelte a lány, és ennek nem tudott ellenállni, így hát visszabújt mellé.

Mélyen belemeredt szerelme gesztenyebarna szemébe, és ott érezte magát fekete közepében. Kagome mosolygott, nagyon boldog volt, de a youkai valahogy feszengést érzett legbelül. Lehunyta szemét, majd újból kinyitotta, még mindig Kagome volt előtte, de valahogy mégis úgy érezte nem ő az. Fáradtan sóhajtott egyet, és magához ölelte a lányt.

• Mi a baj? – kérdezte aggódva Kagome, de a válasz erre, csak egy csók volt – Megfürdesz? –
• Fürdeni? –
• Igen, engedek neked vizet, jól fog esni. –
• Köszönöm. – szólt a szellem; Kagome kikászálódott a meleg ágyból, és eltűnt az ajtó mögött, majd nem sokára már jött is vissza, hogy készen van.

• Elkísérsz bevásárolni? – kérdezte másnap reggel Kagome a youkait.
• Vásárolni? Mit? –
• Ételt. Anya megkért. –
• Rendben. –
• Így jössz? –
• Nem jó? –
• Legalább a kardokat hagyd itthon… - vakargatta fejét a lány – “A méregcsíkokkal, az arcán már így is eléggé feltűnő, és a ruhája sem kimondottan a mostani divat, de ha még kardok is lógnak az oldalán…” –
• Rendben, de nem szívesen. – tette le a hüvelyekbe zárt Toukijint, és Tenseigát, majd elindultak.

Sesshoumaru nyugtalanul ment a lány mellett, de arcán ez mit sem mutatkozott. Kagome innen-onnan berámolta a kosárba a szükséges dolgokat, melynek hosszú listája egy cetli-tekercsre lett felírva. Mikor végeztek, és már túl voltak a pénztárhoz való sorban állás fárasztó gondolatán is elindultak haza. Sesshoumaru lovagiasan, egy kézben vitte az összes csomagot, ami nem volt valami könnyű, de egy szellemnek meg sem kottyant. Kagome fel sem figyelt rá, mikor egy autó megállt mellettük, és lehúzta ablakát.

• Csak nem az idei győztes? – szólalt meg a napszemüveget viselő férfi.
• Tessék? – vette észre Kagome is az alakot, aki most rákacsintott, majd Sesshoumarura tekintett, ki felhúzta orrát, és nem volt hajlandó társalgást kezdeményezni; a rájuk néző Kimura Toya, csak úgy sugárzott az életerőtől.
• Ezt hordod hétköznaponként is, vagy megint valami rendezvényen voltatok? – mérte végig a fehér kimonót, az érdekes alakú páncéllal.
• O, nem-nem. – magyarázkodott a lány.
• Elvihetlek titeket, látom nehéz a csomag. –
• Nem, köszönjük. – legyintett Kagome.
• Pattanjatok be. – folytatta a fiú, nem is törődve az elutasítással; míg végül nagy nehezen a szellem is beszállt az autóba.

Kagome vezénylésével hamar hazaértek, majd kiszállva a lány még meg akarta hálálni.

• Köszönöm, hogy elhozott. –
• Tegezz nyugodtan. – nevetett - nem vagyok olyan öreg. –
• Köszönöm. – “Mit kéne tennem, talán hívjam be ebédre? Nem jó ötlet Sesshoumarun így is eléggé “megfagyott” Mérges lenne…” – Viszlát, és még egyszer köszönöm. – integetett az autó után, mígnem az végleg eltűnt a láthatárról – Gyere Sesshoumaru. – szólt kedvesen szerelmének, majd bementek a házba – Mi a kedvenc ételed? – kérdezte csevegő hangon, erősen azt fontolgatva, hogy akkor azt készít.
• Nincs ilyenem. – “ha azt is beleszámoljuk, hogy nem is nagyon eszek emberi étket…”
• De komolyan, mit főzzek? –
• Mindegy, ha te készíted biztos nagyon finom lesz. – cirógatta meg a bársonyos arcot, és csókot adott kedvese ajkaira, majd egy kis csörömpölésre hátrafordult.
• Bocsánat, én nem akartam… - vágódott hanyatt Souta, még mindig nem volt hozzászokva az efféle jelenetekhez, tiszta vörös fejjel szaladt ki a konyhából.
• Segítesz? – nézett rá Kagome a szellemre, és nem is törődve az iménti incidenssel, nekiláttak a főzőcskének.

• Au! – sikkantott fel Kagome, és vérző ujját a magasba emelte – Vérzik… az most jó nem… -
• Megvágtad? – kérdezte Sesshoumaru, és megfogta a törékeny csuklót, majd bekapta a vérző mutatóujjat, és ahogy azt, szokást, próbálta elállítani, a lány ebbe a folyamatba kissé belepirult, de szörnyen örült neki. hogy, ennyire figyelmes barátja van.

A finom vacsora után, melyet az egész család vidáman elfogyasztott felmentek aludni. Kagome gondolkodott, hogy tulajdonképpen, hogy fog telni az éjszaka, de látszólag semmi nem változott együttlétük óta.

A lány nem nagyon tudott aludni, egyre csak ujján lévő apró heget nézte.

“Már elállt a vérzés… de mégis, olyan furcsa érzésem van… Érdekes…” – húzta elő blúza alól az összeolvadt ékkőszilánkokat, mely egy ezüstláncon lógott – “Kicsit… mintha félnék… Vajon mit csinálhatnak most a többiek?”

• Miért nem alszol? – hallatszott a dermesztően hideg hang, a háta mögött fekvő Sesshoumarutól.
• Nem tudok… -
• Valamin nagyon gondolkozol… -
• Nem… csak eszembe jutottak a többiek, hogy vajon most mit csinálhatnak… -
• Gondolhatod. Az a bolond unokaöcsikém felborította az egész falut… -
• Igen, valószínű. – mosolyogta el magát, és átölelte a szellemet, majd nagy nehezen de elaludt; meleg érzés fogta el belül, és örült, hogy él; nem tudta miért, de valahogy most eszébe jutott az elmúlás, és annak üressége, mégis csak mosolygott és igazán boldog volt.

• Ne kísérjelek el? – kapta el a lány kezét Sesshoumaru, mivel az már fél lábbal kint volt.
• Nem kell, tíz perc és itthon is vagyok, csak átugrok pár jegyzetért.

“Szörnyű, hogy még nyári szünetben is tanulhatok, de be kell pótolnom a lemaradásomat, különben nem megyek át a pótvizsgákon…” – bosszankodott a lány, hazafelé menet, kezében négy valószínűleg teliírt nagyalakú füzettel, melyeket most szerzett be Ayumitól, majd mikor egy fütyülésre lett figyelmes oldalra fordult – Toya… - “Ezt nem hiszem el, lefütyült…”

• Szia. –
• Szia. – köszönt vissza a lány, és próbált tovább állni.
• Ne vigyelek el? –
• Köszönöm, nem kell. – tűrte be fekete fürtjeit füle mögé.
• Ne butáskodj. Pattanj be. –
• Igazán… -
• Nem nyitok vitát. – erőszakoskodott udvariasan, majd mikor Kagome beszállt indultak.
• Rossz felé kanyarodtál. – ráncolta össze szemöldökét, majd a volán előtt ülő fiúra nézett – Hallod? Toya… - próbálkozott, de az még csak rá sem figyelt.
• Megjöttünk? –
• Mégis hová?! –
• Hát a lakásomra. –
• Mi?! – csodálkozott el Kagome, és teljesen lecövekelt – Azonnal vigyél haza! –
• Mert különben? – nyitotta ki az ajtót, és karjánál megfogva kirántotta a lányt, úgy, hogy annak füzetei leestek a földre.
• Eressz el! –
• Ne rikácsolj. – lökte be az ajtón, és kezével egy érdekes mozdulatot téve vörös villanást okozott a záron, mely azonnal kattant egyet – Se ki, se be. – vigyorgott gúnyosan, és helyes arca szinte eltorzult.
• Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegő hanggal.
• Mit akarhatnék? Az ékkövet, hallatott, most egy sokkal mélyebb hangot, melynek recsegése betelítette az otthonos kis nappalit, ahova időközben hátráltak.
• Az ékkövet? –
• Add át! Szükségem van erőre! –
• Jó-jó… - “Nem Toya beszél… ezek szerint irányítják… Mit kéne tennem?!”
• Érzem… - közeledett a lányhoz, majd nyakához kapott.
• En… gedj… el… - “Nem kapok levegőt…” – Sess… hou… maru… -
• A kis barátod, most nem tud segíteni. Már a fesztiválon kiszúrtalak, de soha nem voltál egyedül… Itt kell lennie valahol… - motoszkált a fehér-zöld matrózblúz alatt.
• Sess… Sesshoumaru! – kiáltott torka szakadtából, ahogy a hideg kezek melleihez értek.

• Kagome. – nyitotta ki hirtelen szemeit a szellem; hátát a falnak támasztva hallgatta Mrs. Higurashit, ki az aznapi ebédjükön szorgoskodott.
• Mi a baj Sesshoumaru? – nézett fel egy rajzlap mögül Souta, a youkai nem felelt körbenézett, majd eltűnt, olyan gyorsan, mintha csak egy káprázat lett volna.

Az utcán szaladva ment végig, követte szerelme illatát, majd vissza… Egy helyen elakadt, és egy sokkal bosszantóbb szagot fedezett fel. Az autó füstje csípte érzékeny orrát, mégis próbálta megkülönböztetni a többitől, és követte. Megint megállt, egy autó, és néhány a földön heverő füzet előtt. Lassan felnézett a jól megépített házra, majd átlátszatlan üvegajtójára.

• Sesshoumaru! – hallatszott a kétségbeesett hang, alig hallhatóan, a szellem nem tétovázott tovább, berontott.

Nem szólt semmit, bár a látvány eléggé feldühítette. Már maga az a tény, hogy a férfi ki mindig is gyanús volt számára félreérthetően hajol a lány fölé, kit tiszta szívből szeret, haraggal töltötte el, de arcán, mint ahogy ezt már megszokhattuk tőle, nem igazán látszott. Fagyos tekintetével ölni tudott volna, és most kiélesített karmait az akkor éppen hátra forduló fiúnak szegezte.

• Öld meg nyugodtan ezt a testet, és akkor megszállom a lányt. Enyémek lesznek az ékkőszilánkok! –
• Ékkőszilánkok? – váltott gúnyos mosolyra Sesshoumaru, majd egy mozdulattal félre ütötte a fiút – Jól vagy? – segítette fel Kagomét.
• Igen. Megszállta valami, de nem érzek semmi gonosz energiát… -
• Mondat, hogy szellemszagot érzek. – közölte, és ujjait megropogtatva egy tisztán kivehető ívet írt a fiú mellkasa felett.
• Ne! – hallatszott a recsegés, majd egy kivált medál látszott, melyet a támadás fő célpontjaként már egy sárga repedés is díszített, mely továbbterjedt, majd porrá vált.
• Egy amulett? – lépett közelebb a lány.
• Úgy néz ki, ez irányította, később azért nem éreztem a szagát, mert teljesen belemászott, végig ő irányította. –
• Igen… annyira féltem. Azt hittem nem jössz értem. –
• Most már vége. – ölelte át kedvesét a youkai, és nyugtatóan cirógatni kezdte ében haját.
• Tényleg, honnét tudtatd, hogy bajban vagyok. Ennyire jó a füled? –
• Nem is tudom… igazából belülről éreztem valamit, ott hallottalak meg, nem a fülemmel. –
• Hanem a szíveddel… Most mi legyen Toyával? –
• Valószínűleg semmire nem fog emlékezni. Arra sem, hogy ismer minket. –
• Akkor mi leszünk a fő gyanúsított… - nézett körül Kagome, a nappali nagyjából rendben volt, csak az ajtó feküdt ott kiverve.
• Jobb lesz, ha megyünk… -
• De nem kéne mentőt hívni? –
• Semmi baja, csak elájult. –
• Biztos? –
• Az. –
• Akkor menjünk. A jegyzetek! - kapta fel még az azóta is, az utcán heverő füzeteket, majd mentek is.

Pillanatok alatt otthon voltak Sesshoumaru jóvoltából, és ott már várta őket a meleg ebéd. Közben megvitatták, hogy lassan már ideje lenne visszamenniük a múltba, mert eléggé rég óta tartózkodnak már Kagome világában, és Yukamo nagy valószínűséggel, nem bír magával. Rin is már hiányzott nekik, meg természetesen a többiek.

A lány összerámolt. Táskája most szokatlanul nagy volt, tartós ideig tervezte az ott tartózkodást, bár, eddig is mindig elhúzódott. Miután elköszöntek mindenkitől, a kút felé vették az irány. Sesshoumaru illedelmesen vette át a hatalmas és eléggé nehéz batyut, majd beugrottak.

***

• Nem érzem a jelenlétét… - nyitotta ki hirtelen szemeit Naraku, és az előtte álló fehér ruhás kislányra nézett – Mutasd nekem Kagomét. –
• Nem megy… - szólalt meg Kanna a maga kis ártatlan, szende hangján – A tükröm sehol nem találja… -
• Elvitték előlem… Talán a saját világába… De nem számít a tervem idővel, de kiteljesedik. Már nem tehetnek ellene semmit… - mosolygott vékony, hosszú ajkaival, bőre szinte már betegesen világított a sötét teremben.

***

• Ez így unalmas… - nyafogott Yukamo, és tovább bökdöste a parázsló tűzrakás helyét kardjával, melyet nagyon másra úgysem használt.
• Hé! – szólt oda neki Inuyasha, ki Miroku mellett gubbasztott – és… Kagome, hogy van? Sesshoumaru jól bánik vele? –
• Ezt, most kérded. Jobban szereti azt a lány, mint a tulajdon rokonát. – színlelt átlátszó sírást, bár nem is állt szándékában, hogy az alakítása jól sikerüljön.
• Azt meghiszem. – “Sesshoumaru, már csak ilyen…” –
• Szerintem meg kéne néznünk a lányokat, sokáig elvannak. – csillant fel a szerzetes szeme, és egyből föl is pattant, de Inuyasha megfogta fülénél fogva.
• Ne is próbálkozz! Kikiyou, és Sango, se az a kis elveszett bárány. Ha közelükbe merészkedsz fürdőzés közben, lesheted, mit kapsz tőlük, aztán mindig engem is megvádolnak. –
• Ismerős. – nevetett a youkai – A hiszti-gép is mindig… -
• Hiszti-gép? –
• Kagome. Annyit nyafognak, hogy ne hívjuk őket halandónak, hát én nem is hívom úgy. –
• Kagome – sama, egyáltalán nem nyafog. – csípte meg Rin, kinek már nagyon hiányzott pótmamája.
• Nem mi? Sesshoumaru, aztán meg mindig engem kap el… -
• Vagyis te húzod a rövidebbet. – nevetett, most már Inuyasha is.
• Mi ez a nagy jókedv? – lépett be a kunyhóba Kaelde anyó, majd ő is leült, és neki látott egy nagy köteg gyógynövény elrendezéséhez.
• Megjöttek. – állt fel a hanyou a levegőbe szimatolva.
• Már előbb éreztem. – hangsúlyozta Yukamo kárörvendően, és mindenki az ajtóra szegezte tekintetét, kis idő múlva belépett, a már bejelentett, és várva-várt páros.
• Sziasztok. – mosolygott Kagome, és kedvesével együtt belépett.
• Hiányoztatok! – termett ott egyből Rin, és megölelte a szellem lábát.
• Csak akadt egy kis gondunk… -
• Többiek? –
• Lementek a tóhoz fürdeni. –
• Megyek én is. – nyomott puszit Sesshoumaru arcára, és táskájából kikotort egy törölközőt – Rin? –
• Nem maradok Sesshoumaru – samával. – tekintett a mellette álló Jakenre, ki szintén nagyon örült, hogy a nagyúr visszatért.
• Hát akkor én… - viccelődött Yukamo.
• Maradsz. – ült le mellé Sesshoumaru, és az ölébe ugró kislányra nézett.
• Jól bántak veled? –
• Igen. Sokat játszottam.
• Yukamo nem csinált semmi rosszat? –
• Nem… csak… -
• Áruló! –
• Mit műveltél, te idióta? –
• Csak pár ember volt… - játszadozott ujjaival – Nyugi, életben vannak… Ezért még számolunk vakarcs. – hajolt oda a kicsihez; de fejét ért találatra felnézett.
• Hallottam. – nézett szembe unokatestvére dermesztő tekintetével – “Hiányzott már ez…” – mosolygott magában, és bámulta az újra rakott tüzet.

• Ki van ott?! – kapott a csontbumerángjához Sango, és egy rezzent bokor felé nézett.
• Csak én. – válaszolt egy lány.
• Kagome? De örülök, hogy visszajöttél. –
• Kagome! – ugrott a várt nyakába Sippou is – Nagyon hiányoztál. –
• Ti is nekem. – vetette le ruháit, és leült barátnői mellé, a kellemesen hűvös vízbe.
• Hogy vagy? –
• Remekül, teljesen kipihentem magam. Ti? –
• Mi is megvagyunk. Narakuval ritkábban találkozunk, és egyre sűrűbben térünk vissza. Szinte többet vagyunk itt, mint úton. –
• Naraku nem jelent meg álmodban? – kérdezte Kikiyou, mélybársony hangján.
• Nem. –
• Ahogy gondoltam, a jövőben nem tud téged érzékelni, mert ott ő maga nem is létezik már. –
• És mesélj, mi van veletek? – kérdezte a szellemirtó.
• Velünk? – pirult el Kagome, és próbált úgy tenni, mintha nem értené.
• Veled, és Sesshoumaruval. –
• Semmi-semmi. –
• Elpirult. – dobta hátra hosszú selymes haját a papnő, és mintha kacagott volna is egyet halkan.
• Nem is… -
• Mesélj már Kagome. Itt őszüljünk meg? –
• Hát… - “Most mondjam el, hogy lefeküdtünk? …végül is a barátnőim…” – szóval… lefeküdtem vele. – nyögte ki suttogva, mikor megbizonyosodott róla, hogy Sippou eléggé messze úszkál ahhoz, hogy ezt ne hallja.
• Mármint… úgy feküdtetek le? – meredt le Sango, és percekig meg sem szólaltak.
• Oh… -

• Ez csodálatos Kagome! –
• Végre megtaláltad azt, aki mellett igazán boldog vagy. –
• Milyen volt? –
• Jó… - szeppent meg kissé, majd később mosolyogva kezdtek bele egy vízi-csatába.

• Most már menjünk. – szólt Kikiyou, és ki is sétált a kellemes vízből.

Miután megtörölköztek, és felöltöztek, elindultak visszafelé. A kunyhóhoz érve, beléptek. Sango cinkosul megbökte Sesshoumaru vállát, mintha legjobb bajtársak lettek volna, és még Kikiyou is odakacsintott.

• Ezekkel meg mi történt? – kérdezte a szellem, a mellé éppen akkor leülő kedvesét.
• Semmi… - pirult el – ez olyan lányos dolog. – legyintett; de Sesshoumaru, már sejtette.
• Egyetlen, drága. Nem tudtál volna egy kicsit sietni a pancsolással? – állt fel Yukamo, majd unokabátyja felé fordult – Most már mehetek? –
• Mehetsz. –
• Mi volt ez? – kérdezte Kagome, miután a youkai kilépett a kunyhóból – Nem engedtetd, el, amíg fürdünk? – nevette el magát. Azt hittem ezt már egyszer megbeszéltük. –
• Meg, de jót tesz neki egy kis szigor. – vágott fapofát, majd magához ölelte szerelmét.

Másnap reggel újra útra kelletek, mondván Sesshoumarunak helyváltoztatási kényszere van. Nem bírt sokáig megmaradni egy helyen, és itt öccsének közelsége sem volt eléggé csábító ajánlat. Így hát hívta őket a még megjáratlan út.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remcsizem tecccett