• Kagome… -
• Igen? –
• Gondoltam, hogy nem alszol. Sesshoumaru elrablom egy pillanatra… -
• Ez még viccnek is rossz. – mordult a szellem.
• Igaz, akkor velem kéne lennie, amíg nem fizetnek érte váltságdíjat, de ki az a hülye aki… -
• Elég legyen, tíz percet kapsz. – fordult vissza Sesshoumaru, a lány csak mosolygott rá egyet, majd távolabb húzódott a másik youkaival.

• Mit szerettél volna? – kérdezte, de amikor Yukamo szomorú szemeibe tekintett, nagyon megrémült.
• Kagura veszélyben van és szenved… Egy fehérruhás gyerek járt itt. –
• Kanna?! –
• Biztos… csak te segíthetsz rajta… -
• Én mindent megteszek… de hogyan segíthetnék én? –
• Holnap a Hika – tónál… mást nem mondott.
• Oda kell mennem? –
• Nem kérhetek tőled ilyet… -
• Yukamo, én megértem… Természetesen elmegyek… -
• Kagome… -
• Engem nem bántana. Amúgy is hogy hagyhatnám cserben az egyetlen bátyómat? –
• Kö… - köszörülte torkát – köszönöm…
• Jaj, de jó! – ugrott a youkai nyakába.
• Mi villanyozott ennyire fel? –
• Azt mondtad köszönöm. –
• Mikor? –
• Az előbb, tisztán értettem. –
• Nem mondtam ilyen… de most már menjünk vissza, mert Sesshoumaru drága lefejez. –
• Menjünk. –

• Sokáig elvoltatok. –
• De most már itt vagyunk. –bújt vissza Kagome morcogós kedvese mellé, aki csókot akart adni neki – Nem lehet… - fordult el, majd mintha egy könnycsepp gördült volna végig arcán, a szellem csak szorosan átölelte, jelezve mellette áll.
• Ez megható… - ült le Yukamo – az önfeláldozó lány, a hős szerelmes, és végül én, akinek a feje még a nyakán található.
• Ha így folytatod nem sokáig. –
• Elég legyen már a vitából… - mosolygott a lány – Holnapután elindulunk Kikiyouékhoz, ő biztos tud valamit segíteni. –
• Miért csak holnap után? –
• Hogy Rin kipihent legyen. – hazudta, majd ezzel letudva a dolgot befordult Sesshoumaru mellkasához, és próbált aludni.

• Még mindig nem tudsz aludni? –
• Nem igazán… de most már hajnalodik, nem is nagyon érdemes. – nézett a szellem szemébe Kagome.
• Pihenni kell. Ne rágódj a történteken. –
• Ezt pont te mondod? –
• Az én hibám, hogy ez történt. –
• Miért lenne a tiéd? Naraku baja… -
• Ha melletted lettem volna… ha megvédtelek volna… bedőltem a csapdába… -
• Nem a te hibád. Ami történt megtörtént, találunk megoldást. –
• Remélem… -
• Megvan még a kendő? Amit tőlem kaptál? –
• Persze, itt van, a nyaklánccal együtt. –
• Amíg ez nálad van, egymáshoz tartozunk. –
• Na mi ez a nyáladzás? –
• Megölöm… -
• De előbb hozzon tűzifát. –
• Én? –
• Nem hallottad? Mit szeretnél készíteni? – fordult kedveséhez.
• Hal már régen volt… -
• Akkor megyek, hozok. –
• Köszönöm. –

Mire a többiek is felébredtek már kész is volt a reggeli. Choro és Rin és a még azóta meg nem szólaló másik kislány bizonyult a legfalánkabbnak, de mindenki evett rendesen. Miután végeztek Kagome kijelentette, hogy elmegy fürdeni, bár Sesshoumaru nem nagyon akarta elengedni.

• Sietek vissza. – szaladt el végül, és még futás közben Choro hátára kapaszkodott.
• És te hova mész? – nézett szúrósan az idősebbik youkai.
• Meglesem a barátnődet fürdés közben… csak sétálni megyek, nem akarok megvakulni. -
• Jaken! –
• Igen nagyuram? – nézett fel egy kupac halcsont mögül, amit a két csöppség termelt.
• Kövesd őt… hangtalanul… -
• Igenis – “Az én nagyuram végre valami fontos feladattal bíz meg…” – érzékenyült el a kis béka, és már ment is, de nem volt kifejezetten halknak mondható…

• Kicsit sokáig tartott, de tudtam, hogy eljössz… - kezdte aljasan Naraku, szemével kapzsiságot árasztva, mellette állt még Kamaru és Kanna is – azonban téged Yukamo ha jól emlékszem nem hívtalak. –
• Nem? Hát akkor ezt most személyes sértésnek veszem, de ha már itt vagyok, akkor megvárom a végét. – lépett elő egy magas, lombos fa mögül.
• Legalább, érzed majd a helyzet súlyosságát… Kagome… meg fogsz halni. –
• Mi?! –
• Ha nem kapod meg, a kellő démoni energiát meghalsz. –
• Csak Kai ereje foszlik szét… -
• Nem… túl régóta vagytok már együtt. A szervezeted teljesen hozzászokott.
• Hazudsz… -
• Meglátjuk… Kamaru, Kanna… Kössétek le egy kicsit kíváncsi barátunkat. –
• Ó, igazán nem szükséges, elvagyok… -
• Ha már idejöttem - kezdte Kagome -, had láthassa Kagurát. –
• Legyen, vigyétek el hozzá… Most pedig gyere velem. – intett Naraku, bár a lánynak kétségei voltak, mégis követte…

“Megőrültem?! Mi van ha elrabol, volt már rá példa… mégis miért megyek vele…” – vitatkozott magával, de hajtotta a kíváncsiság.

Mikor egy nagy tágas barlangba értek a gonosz hanyou megállt.

• Szükségem van rád a terveimhez. Semmiképpen nem engedhetem, hogy meghalj. Gondolom, már kitalálhattad, hogy nem a legkedvencebbik szórakozásom közönséges halandók felügyelése. –
• Akkor miért nem hagysz békén? –
• Kohaku nálam van, Kagura is hasznos lehet még… de te… több legyet ütök egy csapásra. –
• Akkor miért nem öltél meg eddig? A halálommal, nagy fájdalmat okoznál mindenkinek… -
• Nyugalom, annak is eljön az ideje… -
• Naraku… emlékszel, mit mondtam még neked?

***

• Először is add ide az ékköveket. –
• Még több gonoszság, ez az, amire kell neked… -
• Az ékkő arra van, hogy boldoggá tegye tulajdonosát. Engem ez nagyon is kielégít. Add ide őket. –
• Nem érted… - lépett közelebb a lány – Rájöttem pár igen fontos dologra, míg távol voltam Inuyasháéktól. Te csak egy valakit akarsz… Kikiyout. Már annyira megszállottan szereted, hogy nem tudsz szabadulni ettől az érzéstől. Ha teljesen démon akarsz lenni, tedd, de az nem segít. Itt van például Inutaisho. Teljesen démon volt, mégis elrabolta a szívét egy halandó. Vagy Sesshoumaru… -
• Sesshoumaru ugyanolyan bolond, mint az apja. Hagyták, hogy legyengítse őket egy közönséges ember. –
• Legyengíteni? Tévedsz. A szeretet erőt ad. Ha valakit mindenáron meg akarsz védeni, nem számít, mibe kerül, megteszed. Bárkit legyőzöl… -
• Érdekes elmélet… de nekem ez nem más, mint ostoba locsogás. Nem érsz el vele semmit. Most pedig pusztulj! –
• Hát még mindig nem érted? Én csak azért jöttem ide, hogy megvédjem Rint, azt, akit nagyon szeretek. Te soha nem győzhetsz, velem szemben… Nekem minden mozdulatomat szeretet irányítja. Neked mid van? Lehetnél boldog… megváltozhatnál…–

Hallgass! –

***

• Csak ugyan azt tudom rámondani, mint eddig… érdekes elmélet. De ostoba vagy, ha ezt gondolod. –
• Ostoba? Akkor miért nézel így rám most is? – simogatta meg ölében nyugtalankodó kis kedvencét.
• Ne nevettess. Nem ezért hivattalak ide. Túl akarod élni? –
• Mit? –
• A végzeted… Ezt tartsd magadnál. – ült ki arcára egy gúnyos mosoly, mely nélkül már szinte fel sem lehetett ismerni, és egy medált adott kezébe. –
• Nem veszem fel… -
• Muszáj lesz. Ha nem vagy hajlandó a kedves Sesshoumarutól szerezni, ez pótolja, ha élni akarsz, vedd el… -

• Nem mintha nagyon érdekelne, de mit akar Naraku Kagométől? – fordult Kamaruhoz Yukamo.
• Ha nem érdekel, minek kérdezed? –
• Hogy ne tudják azt mondani, nem tudom. –
• Csupán ügyel arra, hogy meg ne haljon… -

• Yukamo? – nézett fel egy csinos nő.
• Kagura. Mi történt? – lépett be egy kicsin helységbe, ahol nem volt semmi, csak halovány kedvese.
• Semmi különös, csak nem mehetek ki innen. Naraku nem bízik bennem… -
• Kéne? – nyomott csókot szerelme ajkára, majd egyből nekiszögezte a kérdést – Mit akar Kagométól? –
• Egy medált ad neki, miből erőt nyerhet. –
• Egy medált? –
• Yukamo, valamit tervez, akarta, hogy te is tudd… Szerintem, nem fogadja el… és Naraku is így gondolja, valami történni fog… -
• Ennek, majd én utána járok. És innét is kiviszlek valahogy. –
• Értelmetlen, a Szívem a kezében van, bármikor megölhet, akárhová bújok… -
• Ez igaz… -
• Gyerünk vissza! – morgott a reinkarnáció, és már mentek is…

• Fogadjam el? …az olyan lenne… mintha szövetségre lépnék veled… -
• Úgy is fel lehet fogni, de ha nem veszed el, meghalsz, és akkor azoknak is fájdalmat okozol, akik szeretnek téged… -
• Inkább meghalok, mintsem hogy adósod legyek, nem leszek a szolgád! –
• Ahogy akarod… - tűnt el, köd sem maradt utána; a lány csak óvatosan, félve, hogy rosszul döntött kibotorkált a barlangból.
• Mi volt hiszti-gép? – kérdezte Yukamo, mintha nem tudna a dolgokról.
• Semmi… siessünk vissza, Sesshoumaru, már biztosan aggódik. – dobta fel Chorot, aki egy ügyes mozdulattal átváltozott, majd már vitte is gazdáját a táborhoz.

• Elvesztettem a nyomát… olyan gyorsan ment, hogy képtelenség volt követni. Sesshoumaru nagyúr leveszi, majd a fejem… - sziszegett Jaken, és mélyet sóhajtott hozzá, felkészülve a legrosszabbra, majd megfordult, hogy visszamenjen.

• Hogy, hogy együtt? – szűkült be Sesshoumaru szeme, mikor meglátta a megérkező párost.
• Összefutottunk. – ült le mellé Kagome, majd mintha ennyivel letudta volna a dolgot, az újkislányra nézett – Nem akarod elmondani, hogy hívnak? … és hol vannak a szüleid? –
• Reménytelen, nem beszél… -
• Ez így nem lesz jó… most hová vigyük… talán jöjjön velünk? – találgatott a lány, mire a kicsi az ölébe ugrott; Rin kicsit féltékeny volt mikor látta, Kagome magához öleli, úgy, ahogy őt szokta.
• Nem cipelhetünk ennyi gyereket, veszélyes az utunk. –
• De Sesshoumaru, nézd meg, nincs senkije… -
• Egy ideig maradhat… legfeljebb Kaelde falujában kitesszük… - fordult el kelletlenül, majd felállt és egy szó nélkül elsétált.
• Yukamo kérlek vigyázz a lányokra. – szaladt utána Kagome; és már nem is hallotta a youkai dörmögését, a bébisitterkedésről.

• Sesshoumaru várj meg! –
• Miért jöttél utánam? –
• Hát… hogy kettesben lehessünk. – sétáltak tovább egymás mellett.
• Yukamo már nem is jó? –
• Yukamo? Miről beszélsz? – nevette el magát – csak nem gondolod… -
• Ne vicceld el! –
• Yukamo Kagurát szereti. Én meg téged. –
• Akkor miért mentek el folyton kettesben? –
• Azt… azt nem mondhatom el… -
• Miért? –
• Sesshoumaru bízz meg bennem. –
• Nem ér nekem semmit az élet nélküled… -
• Sesshoumaru nagyuram! – hallottak meg ekkor egy rikácsoló hangot – Elvesztettem… Yukamo nyomát! –
• Elvesztette? Várjunk csak… csak nem figyeltetted. – próbálta elfojtani feltörő kacaját.
• Csak tudni akartam hova megy… vagy hova mentek… -
• Csak, hogy megnyugodj elmondom. Kagurát mentünk meglátogatni. Mivel engem nem akarnak bántani, megegyeztünk, hogy ő láthatja, én meg addig ott maradok Narakuval. –
• Naraku?! –
• Látod… ezért nem szóltunk, nem akartuk, hogy aggódj… -
• És ha bajod esett volna? Veszélybe sodort az a felelőtlen… -
• Ne bántsd. Jól vagyok, amúgy önként mentem. De nem csalnálak meg soha… -
• Akkor ezek szerint rosszkor jöttem… - hátrált Jaken, és visszasietett a táborba.
• Olyan édes vagy, amikor féltékenykedsz… -
• Édes? –
• Ez csak egy bók volt. – mosolygott, és átölelte szerelmét, majd indultak is a többiekhez.

• Csak úgy, kézen fogva itt taknyosok előtt… mit tanítotok nekik. Legközelebb majd Rin és Jaken, aztán meg majd csodálkoztok. – vigyorgott Yukamo; de valójában csak féltékeny volt, hogy ők együtt lehetnek, Kagura viszont még mindig abban a kis lyukban szenved…
• Ez már sohasem változik… - sóhajtott Kagome – Elmondtam Sesshoumarunak. Induljunk el. –
• Rád nem lehet titkot bízni hugica… -
• Mi az, hogy hugica? – vonta fel szemöldökét Sesshoumaru.
• Én vagyok a hugica, ő meg a bátyó. – mosolygott a lány.
• Mióta vagytok ti ilyen jóban. –
• Hé, hé! Az nem azt jelenti, hogy imádjuk egymást. Vegyük például a te és Inuyasha közti tomboló testvéri szeretetet. –
• Na, valld be, hogy megkedveltél! – toporzékolt Kagome, mint akitől elvették kedvenc nyalókáját.
• Álomvilágban élsz. – nyújtotta ki nyelvét Yukamo és így indultak útnak.

• Sesshoumaru, kérlek, álljunk meg egy kicsit… - esett térdre Kagome, és oldalát összeszorítva nyöszörgött… - nagyon fáj… -
• Mi történt? –
• Csak pihennem kell egy kicsit… - szólt és mire a többiek is hátrafordultak, már ájultan dőlt a porba.
• Kagome – sama! – ugrott le Choro hátáról a Rin és leguggolt pótmamája mellé, a másik kislány is e-képpen tett; még Yukamo is némi aggódással belül közelebb lépett, és sejtette mi a baj…

• Ébredezik… - suttogta Rin, mikor meglátta a lány remegő pilláit.
• Szólok Sesshoumaru nagyúrnak. – pattant fel Jaken, és már rohant is ki a kis barlangból.
• Hol vagyok… - ült fel Kagome – hasogat a fejem… -
• Elájultál. Sesshoumaru – sama elment tűzifáért. –
• Jól érzed magad? – szólalt meg morcosan Yukamo, aki karba tett kézzel gubbasztott a sarokban.
• Csak egy kicsit kimerültem… -
• Azért ha lehet, most ne smárolj le. – tért vissza képére a felejthetetlen vigyor, de belül tényleg aggódott egy kicsit.
• Nagyon vicces, az csak testvéri puszi volt… -
• Kagome. – érkezett meg a másik youkai, és a kezében halmozódó száraz fakupacot a földre vetette; azonnal kedveséhez fordult – Jobban vagy? –
• Igen, csak egy kicsit megszédültem… -
• Yukamo, elvinnéd a gyerekeket enni? –
• Miért én?! Jaken szokta. –
• Ő is megy. –
• Mindig engem fognak be… de legalább nem kell ezeket néznem enyelgés közben. Taknyosok, indulás, megyünk zabálni! – hajtotta ki a többieket magára hagyva a szebb időket is látott párocskát.
• Akkor mi történt? – nézett rá Sesshoumaru szerelmére.
• Semmi, tényleg nincs semmi bajom. –
• Kagome… én szeretlek… és nem akarlak elveszíteni… -
• Nem fogsz elveszíteni… Indulunk? –
• Amíg nem vagy jól nem! –
• De mivel jól vagyok, megkeressük Yukamoékat, és mehetünk. –

• Ma már negyedszerre… - fordult hátra az éretlenebb youkai, amikor egy tompa puffanást hallott; Kagome megint összeesett, de most megint elvesztette eszméletét.
• Hallgass. –
• Jól van, de… -
• Csöndet! … nem hallom… nem hallom a szívverését! – kiáltott fel Sesshoumaru, és azonnal ölébe kapta a lányt – Kagome… Kagome ébredj… -
• Sesshoumaru… - kezdte tétován Yukamo – Naraku tud segíteni… -
• Naraku? –
• Felajánlott valamit Kagomének, amitől kap erőt, de ő visszautasította. Nem tudta, hogy tudok róla… -
• Narakutól kérjek segítséget? Attól, aki meg akarja magának szerezni? –
• Ne legyél ilyen önző… ha nem teszed meg, biztosan meghal, talán még meg tudjuk menteni. –
• Sesshoumaru - sama… - gördült le egy könnycsepp Rin arcán, majd mikor érezte, hogy a másik kislány, aki eddig meg sem szólalt félrelöki, kicsit elcsodálkozott.

A kicsi Kagoméhez lépett, és ruhájának felsőjét leeresztette, ezzel megmutatta hátát, és az azon éktelenkedő pókalakú égési sérülést.

• Naraku küldte ránk… - állapította meg a youkai.
• Szerintem, azt akarja, hogy kövessük. – okoskodott Yukamo; Sesshoumaru, még habozott egy kicsit, majd ráhagyva unokatestvérére, hogy vigyázzon Rinre, a néma gyerek után sietett, szerelmével karjában.

• Naraku… -
• Mi az Sesshoumaru… csak nem gondok vannak a halandóval? – húzta gúnyos vigyorra keskeny ajkait.
• Átkozott! Nagyon jól tudtatd… -
• Én igen, de nem is mondtam, soha, hogy nem… -
• Akkor tegyél ellene valamit! –
• Csak nem segítséget kérsz? Mert az azt jelentené, hogy adnod kell cserébe valamit… -
• Mit adhatnék, ami annyira kell nekem. –
• Jeeme! – szólt a kislánynak, aki szó nélkül kitárta kezeit, és pár pillanat múlva már egy piros masni díszelgett benne. –
• Az Kago… -
• Igen ez Kagoméé. Ez kell nekem. –
• Minek? –
• Ó, az majd meglepetés lesz. – vette át az anyagocskát, majd búcsút intett porrá lett inkarnációjának.
• Ezzel meg… -
• Bevégezte a feladatát. Kamaru sem élne, ha Kagome nem rendelkezne ilyen erős lélekkel, hát hiába Kikiyou leszármazottja. Ez pedig cserébe. – nyújtotta át a kis fénylő égkővel mintázott nyakláncot - Ne vegye le… ha élni akar… Még terveim vannak vele. –
• Őt nem veheted el tőlem… -
• Nem? Majd meglátjuk. Viszont addig is siess vissza, meglepetésben lesz részed. – foszlott szét alakja, és lassan eltűnt a semmiben.
• Az átkozott… - akasztotta a medált Kagome nyakába, és jó erősen magához ölelte – Nem veszítelek el… nem… - suttogta, de inkább magának, mint az alélt lánynak, majd futva megindult.

• Sesshoumaru – sama! –
• Sesshoumaru, lehetne egy aprócska kérdésem? …EZ, MIT, KERES, ITT? – mutatott a mellettük álló magas, magabiztos férfira.
• Kamaru? –
• Igen. Naraku azzal bízott meg, hogy figyeljelek benneteket. –
• Figyelni?! Ez lett a halálod. – tette le a lányt Sesshoumaru.
• Gondolkozz… Naraku, hogy küldött ide? –
• Ostoba… nem számít neki, hogy élsz-e, vagy meghalsz… Azért küldött ide, hogy végezzünk veled. –
• Végezni? Nem… még a szívemet is visszaadta… -
• Ez hiszékenyebb, mint a hiszti-gép. –
• Menekülj! –
• Már miért tenném? –
• Hogy életben maradj… Fuss, és meg ne lássalak Kagome közelében… Tudom miért teremtettek… Tűnj el! –
• Ne már… - vágott nyafogós képet Yukamo - olyan rég nem harcoltam már igazi ellenféllel… - a fölösleges reinkarnáció összeszorította öklét… és belátta, itt úgysem győzhet…
• Narakunak, már nincs szüksége rám? …legyen… - ugrott fel egy magas fára, még visszanézett az ájult Kagomére és gazdájához hasonlóan ő is köddé vált.
• Az ostoba… -
• Miért engedted el? – ült le sértődötten a fiatalabb youkai.
• Te ezt nem értheted. – guggolt le szerelme mellé, és ében tincseibe mélyesztette ujjait.
• Hogy van Kagome – sama? – kérdezte aggódva Rin.
• Most már jobban lesz. –
• És a kislány? –
• Ő… ő elment, és nem jön vissza… -

• Sesshoumaru? – nézett fel Kagome kedvesére, aki az ölében tartotta fejét.
• Hm? –
• Mi történt? –
• Majdnem elveszítettelek te ostoba. –
• A lánc… te Narakuhoz mentél? –
• Nem volt más választásom. Makacs vagy, és felelőtlen… -
• Te mit tettél volna a helyemben? –
• Azt, amit te… de mindegy, holnap folytatjuk utunkat, még legalább három nap, és valahol nem nagyon szeretnék sokat utazni… Sihoya területén… -
• Rossz emlékek? –
• Azok… -

• Fürdeni megyek! Fürdeni, és nem Narakuhoz. –
• Rendben… de egyedül… -
• Igen. –
• Láttalak már meztelenül, elkísérlek… -
• Kagomét, meztelenül? Szegénykém… -
• Hallgass! –
• Kagome. Ruha nuku. ÚRISTEN! –
• Nagyon vicces Yukamo. – sétált el, és intett Choronak, hogy maradjon, Rinnel, mert a kislány, már elaludt az ölében.
• Hát akkor én… -
• Hát akkor te, mindenesetre itt maradsz, amíg nem jön vissza. –
• Mi?! –
• Jól hallottad. – nézett oda szeme sarkából, ellentmondást nem tűrő hangon. –

“Már szinte nincs szükségem semmire, hogy ne változzam át…” – mosolygott Kagome, miközben sétált le a parton – “Kai vére, egészen elvegyült az enyémben… talán egyszer teljesen elmúlik… és akkor Sesshoumaruval is újra…” –

• Erre nézelődni egyedül… felelőtlen dolog a barátodtól… -
• Ki a… Kouga? –
• Régen láttalak. Hogy vagy? Jól bánik veled? –
• I… igen. –
• Mi a baj? –
• Én… én még bocsánatot sem kértem a múltkoriért…

***

• Kagome? – nézett hitetlenkedve a farkasok vezére és felállt a szalmarakásból.
• Kouga. – mosolygott a lány, de nem olyan szívmelengetően, ahogy máskor szokott, sokkal inkább ijesztő volt ez tőle.
• Mit keresel te itt? – segítet leszállni a morgó sarki-rókáról.
• Csak gondoltam meglátogatlak. –
• Mi van a barátaiddal? –
• Egy kicsit várhatnak rám nem? –
• De-de, örülök, hogy itt vagy. Gyere beljebb. –
• Köszönöm. – engedte magát bevezetni, és Kouga kezénél fogva egészen a helyéig vitte, ott leültek a már régen letarolt, állott szalmára.
• Szia húgi! –
• Szia húgi! – köszöntek rá mindenfelől, szemmel láthatóan örültek neki, hiszen sokszor jött hozzájuk ellátni a sebesülteket.

Kagome nem sokáig tétovázott intett egyet a többieknek (üdvözlés kép), majd közelebb hajolt a farkas démonhoz és kihívóan félrebillentette vállát.

• Küld ki őket. – suttogta és kacsintott egyet hozzá.
• Ka… Kagome… rendben. –
• Hakakku, Ginta! –
• Igen? –
• Mindannyian menjetek ki, és egy jó ideig ne gyertek vissza… vadásszatok, vagy mit tudom én… -
• De hát miért? –
• Szeretnénk egy kicsit kettesben maradni. – ölelte át hátulról a meglepődött vezért Kagome, és ismét kacsintott, amire a két jó barát vette az adást.
• Jól van emberek, mindenki kifelé! Itt az ideje egy kis edzésnek! –
• Gyerünk, gyerünk Kouga utasítása! – hajtották ki a népet; mikor már csak ketten maradtak a barlangban, meg pár farkas, Kagome feltérdelt és szembe helyezkedett a helyes fiúval, majd levette róla a páncélt.
• Biztos, hogy ezt akarod? –
• Persze, különben nem lennék itt. –
• És mi van azzal a Sesshoumaruval? –
• Ugyan már, látod őt itt valahol? –
• Ugye sza… - kezdte de hirtelen jobbra fordította fejét, Choro miatt, aki még mindig morgott rá. - Ennek meg mi baja? –
• Nem tudom. Choro, elég legyen! – szólt rá a lány, amire a kis kedvenc elhallgatott; Kagome újra belevetette magát és elkezdte csókolgatni az izmos felsőtestet.
• Ugye szakítottatok már? – kérdezte közben Kouga, de a válasz már nem nagyon érdekelte.
• Kagome! – hallatszott ekkor egy ismerős és meglehetősen dühös hang.
• Sesshoumaru… - állt le a lány és kiegyenesedett.
• Azonnal fejezd be, és gyere velem vissza! –
• És miért mennék, veled még játszadozni sem tudok jól, Kouga legalább szórakoztató. – mosolygott ördögien, úgy ahogy egykor Kai.
• Elviszlek Kaeldéhez. –
• Nem viszel te sehová! Még sohasem éreztem magamat ilyen jól, szabad vagyok. –
• Azonnal velem jössz! –
• Nem halottad! – állt fel Kouga is, és átkarolta szerelmét.
• Ostoba! Ez nem az igazi Kagome… sohasem viselkedne ilyen kihívóan… Ennyire elvakított a vágyakozásod utána? -
• Miről beszélsz… -
• Új erőt kapott, és még nem tudja irányítani. –
• Új erőt? –
• Ez most nem fontos. –
• Kagome ez igaz? –
• És ha igen? Meguntam már a képmutatást, hogy én legyek a jó, és a kedves. Kagome majd segít, Kagome majd beszél vele. És mit kapok cserébe: Köszönöm Kagome. –
• Tudhattam volna, hogy nem jöttél volna el… -
• Te… - nézett elszántan Sesshoumarura –, tönkretetted a szórakozásomat! – támadt neki, és ha a szellem nem fogja meg időben a karját, mondjuk úgy, most eléggé fejetlen lenne…
• Kagome, nyugodj meg, Kagome kérlek… - próbálkozott, de a lány, csak egyre vagdalkozott – Sajnálom, de egyszer még nagyon hálás leszel ezért… - szólt a youkai és hasba ütötte kedvesét, aki azonmód felnyögött, majd elájult.
• Most hova viszed? –
• Biztonságos helyre. –
• Nem mehetnék vele? –
• Tartsd magad távol tőle, megértetted? Többet nem lesz ilyen, nem engedem, hogy még egyszer előforduljon. Megértetted? –
• Meg… - szorította ökölbe kezét.
• Choro megyünk; ja, és öltözz fel. – szólt még hátra majd eltűnt.
• Kouga, mi volt ez? És hol van Kagome? – lépett be Hakakku és Ginta.
• Ez… ez igazából nem Kagome volt… -
• Mi?! –
• Csak összezavarodott… -

***

• Semmi… - intett, kellemetlenül, arcán pírrel, majd szégyennel, hogy Sesshoumaru leteremtette.
• Én tényleg annyira sajnálom… -
• Tényleg semmi nem történt… Örülök, hogy összefutottunk. Azóta hallottam pár hírt a pincsitől is. Aggódtam miattad. –
• Rendbe jövök. – “remélem…” – És te, hogy vagy? –
• Jól. – mosolygott kedvesen a farkas-démon, és sétára invitálta a lányt.
• Hakakku és Ginta? –
• Ők is, valahol a közelben… amikor megéreztem az illatodat rohantam.
• Tényleg, és, hogy-hogy erre? Azt hittem már nem üldözöd Narakut. –
• Már nem is. Kevés a vad felénk, néha távolabb is elportyázunk. –
• Mit csináltok ti itt? –
• Sesshoumaru. Most futottam össze Kougával. Erre vadásznak. –
• Azt látom. – ölelte át kedvesét a youkai védelmezően, és megvető, hideg pillantásokat küldött a farkas-démonok vezére felé.
• Kouga! – lettek figyelmesek két, eszeveszett gyorsasággal iszkoló alakra.
• Csak, hogy beértünk. –
• Hugi, hogy vagy? –
• Köszönöm, jól. – mosolygott kedvesen a lány,
• Hát te már mindenkinek a húga vagy? –
• Nem, de még mindig így hívnak… -
• Megint össze vagy zavarodva, va… -
• Hallgass már! – kólintotta fejbe barátját Ginta, és a rettegett youkaira pislogott, aki tekintetével ölni tudott volna.
• Tessék? – értetlenkedett Kagome.
• Azt hiszem, mi megyünk is… mindig szívesen látunk a falkában. – intett szerelmének Kouga és ismét otthagyta társait; azok, mint az őrült rohantak utána.
• Kou… ga… szegény… -
• Nem kéne minden ilyennel foglalkoznod. –
• Igen, de én tehetek róla… Tényleg, fürödni indultam! Menj vissza a táborhoz, én is megyek majd. – ölelte meg kedvesét, majd mikor az eltűnt a sűrűben, kicsit lejjebb ment a tóhoz közelebb, majd beleereszkedett a kellemesen meleg vízbe.

Sokáig lubickolt, majd nagy nehezen, de végül is kiment és felöltözött. Haját gondosan kifésülte, és eltűzte. Hirtelen egy hideg tenyeret érzett jobb vállán, ijedten kapott hátra.

• Bársonyos a bőröd… - suttogta az ismerős alak Kagome fülébe a szavakat, de az, rémületében sokáig meg sem tudott mozdulni.
• Mit akarsz? –
• Az életemet… - motyogta szomorúan Kamaru, és szemeivel és olya kérően nézett.
• Nem értelek. Azért születtél, hogy miattam halj meg… -
• Naraku eldobott… Mihez kezdjek most? –
• Légy szabad, boldog. Csináld, amit akarsz. –
• Te vagy az egyetlen, akihez még kötődhetek. –
• Kamaru… - “egy démon… olyan elveszett… mint egy kisgyerek, aki elvesztette a családját. Mit tegyek most?” – Nem maradsz egyedül. –
• Kagome… -
• Erre lakik egy régi ismerősöm… - “Siiye… vajon, hogy fogadsz majd…” –

• És ki is ez a régi ismerős? –
• Hát… mondhatjuk, hogy a sógorom… -
• Sesshoumaru és te… –
• Nem-nem… Ez egy másik történet, az a lényeg, hogy remélem barátsággal fogad majd… -

• Kagome? –
• Siiye – dono. –
• Mit keresel erre? –
• Ne haragudj… de muszáj volt, ide jönnöm. – hajtotta le fejét, részvéte jeléül, hiszen legutóbb, éppen miatta halt meg az egész családja.
• Mi lenne az-az ok? –
• Ő itt Kamaru… mondjuk, úgy, hogy egy árva. Szerintem jól kijönnétek… és neki nincs hová mennie… -
• Csak nem itt akarsz hagyni?! –
• Magammal még sem vihetlek. Itt mondanék Sesshoumarunak. Ha megtudná, hogy a közelembe jöttél, megölne. –
• Miért hagynád nálam? Sajnálom Kagome, de nem. –
• De… értem… Akkor nem is zavarunk tovább. – fordított hátat, és Kamaruval együtt elsiettek.

• Most mi lesz? –
• Hát persze. Yukamo! –
• Csak nem arra a másik szellemre gondolsz? –
• De, maradj itt, ne mozdulj! –

• Csak, hogy visszaértél. – ölelte át Kagomét Sesshoumaru.
• Kellemes, volt a víz. Yukamo, nem jönnél egy picit? –
• Veled? –
• Igen. –
• Nem. – vigyorgott, és tovább bökdöste Choro oldalát.
• Mi ilyen fontos? – kérdezte a másik youkai.
• Majd elmondom… Afféle meglepetés… Yukamo! –
• Jól van, megyek már. –

• Aha… Miért is segítenék én neked?! – kezdte a szellem szokásos stílusában, miután Kagome elmagyarázta a lényeget. –
• Kérlek… kérlek, kérlek. –
• Tegyük fel, elviszem ezt az idiótát Marához, és akkor mit mondasz Sesshoumarunak, hol voltam addig? Fürdeni? –
• Nincs olyan messze, neked alig pár óra. –
• És mit gondoltál, majd viszem a hátamon? –
• Ne becsülj le! –
• Persze-persze, biztos te uralod a bűz szelet, de attól még nem kéne úton, útszélen eleresztened magad, szörnyen büdösek vagytok mindketten. Nem csodálom, hogy nem éreztem Naraku szagát rajtad. –
• Elmentünk Siiyéhez… -
• Te nem vagy komplett! Hagy találjam ki: szióka, ugye nem vagy pipa, hogy faképnél hagytam a bátyódat az oltár előtt, és utána még meg is öltem, ja és a nővéredet se hagyjuk ki… Mit vártál, hogy majd tárt karokkal fogad téged? –
• Jól van, na… egy próbát megért. –
• Tegyük fel… tegyük fel, hogy elviszem az anyámhoz, és mit mondjak neki? –
• Ügyes fiú vagy… majd ki találod. Imádlak, köszönöm. Sesshoumaru gyanakodni fog, úgyhogy megyek is vissza. –
• Előbb ha lehet, fürödj le… -
• Jó, viszlát! – rohant el.

• Megint fürdesz? –

• Sesshoumaru, igen… megijesztettél… -
• Yukamo? -
• Honvágy, meglátogatja Marát. –
• Nem érünk rá, most ilyenekre, minél előbb Kikiyouhoz kell érnünk. –
• Menjünk előre. – öltözött fel – úgyis megtalál minket. –
• Igen… Rin úgyis felébredt már… -

• Fiam, minek köszönhetem látogatásodat. –
• Szia, anya. Látod itt ezt a szerencsétlen? –
• Igen. –
• És emlékszel a másik szerencsétlenre, Kagoméra? –
• Igen. –
• Na ez tőle ajándék. Vigyáznál rá? –
• Ez, most vicc, hiszen egyidős lehet veled. –
• Sesshoumaru megöli, ha megtudja, hogy Kagome közelébe merészkedett. Ő kért meg, hogy fogadd be. –
• Az a lány, nem normális. –
• Egyet értek, de ennyit megtehetnél érte, lehet, hogy egyszer a drága Sesshoumarud felesége lesz… -
• Még bele gondolni is rossz. Ennyi ostobát egy rakáson. –
• Úgy ám. –
• Veled kezdve a sort. –
• Na szép… Ezt kapom cserébe, mert jó gyerek voltam. Minden jó-szándékkal ijesztgettem az embereket, és fosztottam ki falvakat, ez a hála, amiért olyan jó fiad vagyok. Milyen anya az ilyen? –
• Hallgass már! Te meg fiam megkukultál? Nem szellem az, aki ilyen félénk. –
• Mi a neved? –
• Kamaru. –
• Örvendek, Mara. Nos akkor, ha itt fogsz lakni, részt kell venned a vadászatokon… -
• Az nem okoz gondot. –
• Akkor én megyek is. Ne sírj anyám. Majd jövök, ha jövök… -

• Kösz, hogy így megvártatok. –
• Yukamo… -
• Nem tehetek róla, hogy rád jött az anyahiány. Tudod, jól, hogy nem késlekedhetünk. Kagome egyre rosszabbul viseli. –
• Még, hogy ő… talán én őt… -
• Mit motyogsz? –
• Semmit, csak éppen az anyakomplexusomat, elemezgetem. –

• Kalede anyó. –
• Kagome, Sesshoumaru… micsoda meglepetés. –
• Tyúkhúsleves! – lépett be Yukamo is, elárulva kedvenc ételét, melyet itt, előszeretettel fogyasztott.
• Remélem nem megint rossz hírekkel jöttök. –
• Sajnos… Kikiyou merre van? –
• Várt már téged Kagome… -
• Honnét? –
• Ne tőlem kérdezd. Menj a Szent fához. –

Kagome jólesően sétált a napsütéses időben, és már távolról megpillantotta a Go-Shinbokut. És valóban; a halott papnő ott várta őt, a hús árnyat adó öreg fa alatt.

• Kagome… - fordult meg a gyönyörű nő, és most lehetett csak látni kezében egy hosszú, pengét tartott, mikor Kagome teljesen odaért, nem szólt csak belefúrta a kardot a lány karjába.
• Kikiyou. –sikított, és nem értett semmit.
• Ne haragudj, de meg kell valamiről bizonyosodnom. –
• Mi folyik itt?! – termett ott Sesshoumaru a semmiből, nagy valószínűséggel a kiáltásra jött ide.
• Gyere, nézd. – mutatott a kard által ejtett sebre, ami most furcsa módon nem vérzett – Semmi baj. Ez annyit jelent, hogy Kai szétterjedt a testében, és szinte már eggyé vált vele. Nem tudta bekebelezni Kagomét, sokkal hatalmasabb a lelke, mint ahogy azt Naraku sejti. –
• Nem vérzik, de fáj! – zilálta a sebesült lány.
• Viszont, most már egy problémával kevesebb. A sebek is begyógyultak a hasadon. –
• Azt mondod minden rendbe jött velem? –
• Nem még nem… de majd fog. Mindenesetre már nincs szükséged több démoni energiára, a vére… a véred teljesen átalakult. –
• Tényleg? – feledkezett meg a csúnya sebről, és azonnal Sesshoumaru nyakába vetette maggát; nem kérdezett semmit, csak megcsókolta, úgy, ahogy még soha… milyen régen szomjaztak már erre az élvezetre.

Kikiyou kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát, így hát inkább magára hagyta a turbékoló párt.

“Hogy így magától elmúljon? Túl sok energiát fektetett ebbe Naraku ahhoz, hogy most csak úgy csődöt mondjon…” – rázta a fejét Kikiyou, és visszasétált a kunyhóba.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remcsizem tecccett