• Hiányozni fogsz Kagome. – ölelte meg immár harmadszorra a lányt Sippou.
• Biztos jól vagy, maradhatnátok még egy ideig. – csatlakozott Sango is, aki szintén szerette volna, barátnőjét a közelben tudni.
• Igen, jól vagyok, nagyon kedves tőletek, hogy marasztaltok, de mennem kell. Sesshoumaru nem szeret sokáig egy helyben maradni… - “…vagy inkább egy helyen maradni… az öccsével…” – Most megyek, remélem, hamar látjuk egymást. Sziasztok! – szaladt, a jó pár méterrel távolabb álldogáló csapathoz, majd elindultak.

• Mi tartott idáig? – kérdezte Sesshoumaru a tőle már rég nem halott fagyossággal, rossz kedve lett testvérétől.
• Azt akarták, hogy maradjak. –
• Akkor miért nem tettél eleget kívánságuknak. – szólt közbe Yukamo.
• Ha… ha… ha… Ez aztán vicces volt. –
• Ó, ne hízelegj, elpirulok. –
• Olyat is tudsz? –
• Ha akarod, neked is megtanítom. –
• Majd inkább máskor, most elég belőled. –
• Hát jó… -
• Kagome – sama… -
• Tessék Rin. – a kicsi csak intett, hogy hajoljon közelebb, és valamit a fülébe súgott – Igen, most már igen. – bólogatott és hirtelen megállt Sesshoumaru előtt.
• Mi a baj? – kérdezte az.
• Tessék! – vett elő táskájából egy virágos csomagolópapírral átkötött téglaforma valamit.
• Mi ez? –
• Nem emlékszel? Ajándék, mondtam, hogy az csak előleg volt. Bontsd ki! – a youkai így is tett, letépte a fóliát és kinyitotta a barna dobozkát, abban egy férfi nyaklánc volt, fagyöngyből.
• Köszönöm, de én a másikat is nagyon szeretem. –
• Tudom, de ez mégiscsak jobban illik hozzád. – fűzte szerelme nyakába, majd egy puszit nyomott orrára.
• Ennyivel nem úszod meg. – mosolygott ravaszan a férfi, és megcsókolta Kagomét, aki boldogan karolta át őt, és viszonozta.
• Elég legyen már… - hallatszott még a másik szellem nyafogása, mielőtt tábort vertek aznap.

Reggel korán keltek, mert Sesshoumarunak helyváltoztatási kényszere támadt. Nem nagyon tudta volna megmagyarázni, mindig higgadt viselkedése, ugyan most sem változott, de belül igenis nyugtalan volt. Kagome is észrevette, hogy szerelme egyre többet gondolkozik, szemmel láthatóan rágódik valamin. Mikor ezt a témát Yukamoval is meg akarta vitatni, éretlen fülekre talált.

• Ez eddig a legelmebetegebb teóriád! – röhögött, ahogy csak a torkán kifért – eddig is tudtam, hogy valami nincs rendben odabenn, de most már kész… -
• Csöndesebben! És nem vagyok elmebeteg! Egyszerűen csak aggódom, nézd meg, most is csak megy előre, még a te lármázásod, sem zökkentette ki… Az előbb kérdeztem tőle valamit és még csak felém se fordult… -
• Akkor inkább ez zavar téged. Hát hiába, egyik szerelem sem örökkévaló… -
• Hogy mondhatsz ilyet?! –
• De most tényleg, gondolj csak bele… mi van, ha megunt téged, és most már egy kicsit tüzesebb nőre vágyik? –
• Tüzesebbre? Úgy érted, hogy én… -
• Ne, hogy már azt mond, hogy a vadságod miatt, nem hallotta meg a szavad. Nálad még egy száraz fatönkkel is többre megy az ember… –
• Nem… az nem lehet… - gondolkozott el a lány – “Talán, már tényleg megunt engem?! Nem szeret már… tényleg unalmas vagyok?! Jaj, Istenem! Yukamonak igaza van!” –
• Mi a baj Kagome – sama? – kérdezte aggódva Rin, de a lány észre sem vette, hogy hozzá beszélnek.
• Kisebbségi komplexus, majd rendbe jön… - vigyorgott a youkai, majd ismét vágyakozva sóhajtott egyet, az ő Kagurája után.

Már lassan egy hete, hogy nem látta szerelmét, hiszen Naraku újra elbújt, valami biztonságos helyen, hogy némi átalakítást végezzen testén. Természetesen reinkarnációit is vitte magával. Így a kis csapatnak megint lehetett egy kis szabadideje.

Az éjszaka igencsak hűvös volt. Mindenki jó szorosan a tűzhöz települt alvás céljából. Yukamo még farkas szemet nézett Rinnel egy kavicsmentes helyért, de végül Kagome indítványozására a kicsi feküdt a bársonyos fűre; Choro nagy farkával betakarta, meg ne fázzon, és egy halk nyávogással, ő is elszundított. Jaken önkéntes őrködésbe kezdett, de végül elnyomta az álom és botjára támaszkodva pihegett, épphogy csak el nem dőlt, miközben Aunt zablájának szíját szorongatta. Sesshoumaru a társaságtól távol, egy kiálló sziklán foglalt helyet és csak nézte a holdat, mely ezüstporral hintette meg az égboltot és a mellettük csörgedező patakot.

• Zavarok? – kérdezte Kagome, behajolva a szellem látószögébe.
• Mi… nem, gyere csak. –
• Mit nézel? –
• Semmit, csak kicsit elmerengtem… -
• Min? –
• Nem fázol? – terelte el a szót a youkai, és már vette volna le kimonóját, ha a lány hirtelen meg nem fogja kezét.
• Nem fázom… Kai miatt… -
• Igen, persze. Ne haragudj, nem akartam felhozni, csak mostanában olyan figyelmetlen vagyok… -
• Nem vagy az, csak túl sokat töprengsz… nem akarod elmesélni? –
• Már nem álmodsz Narakuval? –
• Ne kezdj el másról beszélni. Kérdeztem valamit. –
• Nem akarom veled megosztani! – kiáltott rá a lányra, aki az erős hangnem hallatán kicsit meghátrált, majd elszörnyülködve arcához kapott.
• Hát igaz… Yukamonak igaza volt… már nem szeretsz… - gördült le egy könnycsepp rémült arcán és legszívesebben elfutott volna, de addigra a youkai elkapta derekát.
• Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? Egyáltalán Yukamo honnan vette ezeket a butaságokat. Persze, hogy szeretlek, nagyon szeretlek… csak mostanában olyan idegen érzés kering bennem… és ez megrémít. Akkor éreztem ilyesmit, amikor először vallottam be magamnak, hogy beléd estem… és most megint, valami más… nem tudom megfogalmazni… - szorította magához a még mindig könnyező szerelmét.
• Olyan buta vagyok… -
• Nem vagy az. – nyomott csókot ajkára, majd ők is közelebb húzódtak a meleg lángokhoz, és egymás karjaiban aludtak el.

• Yukamo, ébredj, te ostoba. – rúgott egyet unokatestvére oldalába, a valamennyivel idősebb szellem.
• A hátam… -
• Nem volt erős, úgyhogy ne nyafogj, úgy, mint egy kisgyerek. –
• Nem azért… az a kis vakarcs elfoglalta a legjobb helyet, nekem meg telement kavicsokkal az oldalam… Amúgy meg, mi olyan fontos, hogy ilyenkor felkeltesz? –
• Tán aludtál? –
• Természetesen nem, de pihenésre nekem is van szükségem, de mondjad, hogy mit akarsz… –
• Mikkel tömted te tele Kagome fejét? –
• Tömtem?! – méltatlankodott – Én csak megosztottam vele egy érdekes elméletemet az érzéseidről… -
• És pontosan mi is volt ez? –
• A lényege csak annyi, hogy már meguntad őt. –
• Te ostoba, agyalágyult… -
• Lehet, hogy már mondtam… de hízelgéssel nem mész semmire, se te, se más. –
• Ütődött. –
• Jól van, na. Tévedni emberi dolog, de most velem is előfordult… amúgy meg, biztos, hogy nincs igazam? –
• Arra mérget vehetsz. –
• Köszi, inkább kihagyom, majd máskor. – dőlt vissza, és többet nem foglalkozott a mérges Sesshoumaruval; az visszaballagott szerelme mellé, és ismét ölébe vette, fejét; elmerengve kezdte cirógatni selymes, fekete haját, miközben gyengéd szellő járt végig a tájon.

• Jó reggelt. – köszöntött mosolyogva mindenkit Rin, és már ugrált is tovább; Kagome álmosan, nagyokat ásítozva kászálódott ki a meleg prémből, nem mintha fázott volna, csak jól esett szerelme bundájában fetrengeni.
• Mehetünk? –
• Minek? – legyintett Yukamo.
• Kagomééknak enniük kell. Keresni kéne egy falut. –
• Igen, már éhes vagyok. – kordúlt meg a kicsi pocija, és pótmamáját kézen fogva elindult.

• Egy szellem. – szimatolt Sesshoumaru a levegőbe – Kagome, menjetek, bújjatok el. Jaken, védd meg őket. –

• Choro! – intett Kagome, majd elbújtak egy bokorban.
• Az ékkőszilánkokat akarom! – érkezett meg a már előre bejelentett démon; két méteres, aránytalan testét vörös tüskék védték; szemében égett a kapzsiság.
• Arról letehetsz… de régen is volt… édes gyilkolás. – mosolygott ravaszan Yukamo, és ujjait megropogtatva támadt a monstrumnak.
• Engem te nem érdekelsz. – tért ki a mérgezett karmok elől, meglepő gyorsasággal, és már a bokorban gubbasztó Kagome előtt termett – Nálad vannak! Add át, és gyors halálod lesz. –
• Nem. Mégis, hogy gondoltad?! - feszített ki egy nyílvesszőt, de még mielőtt lőhetett, volna az óriási kar feléje lendült, és a legközelebbi fának repítette.
• Kagome! – sikkantott Rin és feléje szaladt volna.
• Maradj itt! – fogta meg kezét Jaken, és visszarántotta.
• Kagome! – termett ott most már Sesshoumaru, és karmából formált fénynyalábjával, lehasította ellenfele fejét.
• Nem tudod te… ki az én anyám… - recsegte még a legyőzött, és mikor porrá lett, helyén csak egy öreg vénasszony maradt.
• Az egyetlen kisfiam… - mondta undorral hangjában – arra sem méltó, hogy bosszút áljak érte. –
• Az anyai szeretet. – röhögte el magát Yukamo, de a csípős tekintetre elhallgatott:
• Megátkozlak, te ki végeztél, az egyetlen gyermekemmel… Elveszem az erődet, már úgyis hanyatlóban volt… Az a lány… érdekes, halandónak látszik, mégis a te démoni energiádból csemegézik… Ember leszel; hátralévő életedet, szánalmas, gyenge rongyként, fogod leélni. – lángolt fel, majd eltűnt a semmiben.
• Mi? – nézett fel Yukamo és igencsak megrémítette a látvány – Ez csak valami rossz vicc… -
• Mi? – tekintett végig magán a youkai is: Haja barnára színeződött, karmai már csak körmök voltak, hegyes fülei is emberiek lettek – Nem… ez nem lehet… -

• Kagome – sama! Ébredj! – rázogatta az alélt testet Rin, igencsak aggódott.
• Rin… Mi történt? – nyitotta ki szemét, a még mindig kába lány, először azt hitte, hogy valami nincsen rendben, pislogott párat, majd hangosan felsikított, úgy, ahogy csak a torkán kifért.

• Már megint a hiszti gép. –
• Ez Kagome! – eszmélt fel Sesshoumaru is, és azonnal elszaladt a semmi jót nem ígérő hang irányába.

• Mi a baj Kagome – sama? – ijedezett Rin.
• Ne… nem látok… - forgatta jobbra–balra fejét a lány, reménykedve abban, hogy egyszerűen csak sötét van.
• Mi történt? – érkezett meg a “két szellem” is.
• Sesshoumaru, te vagy az? –
• Mi a baj Kagome? – ölelte át a lányt.
• Nem látok, egyszerűen nem látok! –
• Hogy mi? Hogy érted…–
• Nem látok semmit! –
• Sesshoumaru – sama? Mi tör… - kérdezte volna Rin, de Yukamo befogta száját.
• Azt mondod, nem látsz? Lehet, hogy csak valami átmeneti. -
• Igen… biztos csak átmeneti, bevertem a fejemet, biztosan azért van. – próbálta magát megnyugtatni; Sesshoumaru, elkeseredetten nézett rá a kislányra és hallgatásra intette, Rin már értette: gazdája nem akarja, hogy Kagome megtudja, mi történt, bár még ő maga sem nagyon értette…

• Ez az egész nem látok dolog most nagyon jól jött… - pislogott az alvó Kagoméra Yukamo, majd felnézett fivérére.
• Hogy mondhatsz ilyet, te ostoba?! –
• Ne mond már, akkor miért nem mondtad el neki, hogy mi történt… amúgy is bármelyik pillanatban visszanyerheti a látását… vagy akár örökre elveszítheti… -
• Hallgass… ebbe még belegondolni is szörnyű, el kéne vinni Kaeldéhez… -
• Az, szép lenne, és te? Az öcséd lehet, hogy még mindig ott tanyázik… -
• Igen… - szorította ökölbe kezét – de most Kagome fontosabb… -
• Szerintem, jobb addig, amíg nem tud a dolgokról, így is folyton aggodalmaskodik. Előbb inkább oldjuk meg a te “kis” problémádat, aztán vigyük csak kezelésre, lehet, hogy mire felébred, megint látni fog… Most meg mi van? –
• Mióta lettél te ilyen megértő? –
• Soha, csak felfogtam a helyzet súlyosságát… Jaken, te meg mit bámulsz ott még mindig? – szólt oda Yukamo a gnómnak, aki még mindig ledermedten állt ott és gazdája nevét motyogta.
• Jaken! – intett Sesshoumaru is – Kagoménak nem szabad megtudni. Megértetted? –
• Me… meg… -
• Akkor megkeressük a banyát? –
• Meg, és ezt a találkozást nem fogja túlélni. – nézett el dühösen a megátkozott szellem, arcáról már mindent le lehetett olvasni: Aggodalmat, dühöt, csalódottságot.
• Pihenj le. – javasolta Yukamo – Majd én őrködöm. –
• Mióta… -
• Azóta, mióta én vagyok az erősebb, szükséged van alvásra. –
• Ha visszakapom az erőmet, ezt még drágán megfizeted… -
• Persze, persze… -

• Sesshoumaru… Sesshoumaru… hol vagy? – motoszkált a sötétben Kagome, bár neki mindegy volt, verőfényes napon, sem látott volna semmit.
• Csöndesebben ostoba. – hallotta meg a másik youkai lágy hangját – Most hagyd aludni. Eléggé legyengült… -
• Bocsánat… - “Hogy én milyen ostoba vagyok… nem nagyon szokott aludni, de ha harcol, és kifárad, akkor is éberen…” – Yukamo hol vagy? – fogta suttogóra hangját.
• Lehet hogy itt, de lehet hogy itt, vagy inkább itt? –
• Ez nem vicces. –indult el az utolsó hang irányába, és miután kitapogatta a mély barázdákkal szántott fatörzset, óvatosan leült, majd megfogta a szellem karját – Te vagy az? –
• Nem… -
• Hogy van Sesshoumaru, olyan furcsán viselkedik, most még az idegesség is kilátszott rajta… -
• Csak aggódik miattad. –
• Aham… - bólintott, és belül akkora bűntudata támadt, csak maga sem tudta mitől.
• Na, te is menj aludni. –
• Nem tudok, eléggé zavaró, hogy ha az ember nem lát semmit… tudod, mindig is olyan voltál nekem, mint egy idegesítő bátyó. – mosolyogta el, most magát.
• Jaj, csak a lelkizést ne… -
• De most tényleg, Van egy öcsém is… -
• Szerencsétlen kölyök. -
• …és mikor veled veszekszem, mindig olyan, mintha a testvérem lennél. –
• Mi a megoldás? Ne veszekedj velem. –
• Yukamo? – szorította meg a youkai kimonójának ujját, és bár nem látott semmit, szemébe nézett, vagy legalább arra felé.
• Mi va… - kérdezte, és szembe találta magát a lány közeledő ajkaival.

• Naraku! Hogy tehetted ezt?! – rontott be Kagura egy vájt sötét barlang szűk résén, és teremtőjére támadt.
• Kagoméra és Yukamora gondolsz? –
• Kanna mutatta! –
• Tudom, én mondtam neki, hogy ez talán érdekelhet téged… de miért is? – húzta kárörvendő mosolyra hosszú, halovány száját.
• Átkozott! –
• Ajaj Kagura. – jelent meg kezében egy szív, és összeszorította, a szélboszorka mellkasához kapva rogyott térdre – Csak nem vagy féltékeny… Kagoménak szüksége van démoni energiára, mivel Sesshoumaruból egyelőre nem tud nyerni, más forrás után kellett, hogy nézzen, még ha tudat alatt is… és egy csók elegendő ahhoz, hogy életben tartsa Kai erejét… egy ideig… Te meg, tudd hol a helyed! Kamaru, ébredj… van egy kis feladatom számodra…–

• Yukamo? – szorította meg a youkai kimonójának ujját, és bár nem látott semmit, szemébe nézett, vagy legalább arra felé.
• Mi va… - kérdezte, szembe találta magát a lány közeledő ajkaival, melyek lassan összeértek a szellemével, így keserű csókot váltva.
• Köszönöm… - suttogta Kagome.
• Mi van veled te ostoba?! –
• Csak kell, hogy állva maradjak… nem tudom megmagyarázni… -
• És Sesshoumaru? –
• Nem tudom… de köszönöm bátyó… Remélem, tudod, hogy nem azért volt… - ijedt meg hirtelen.
• Halandó, te napról napra meglepsz, de ilyet soha többé. –
• Igen, ne haragudj, én sem akartam, már egy ideje viaskodtam a gondolattal… -
• Rendben, akkor máskor Jakent szemeld ki magadnak, engem meg hagyj békén… Várjunk csak… - “Elveszem az erődet, már úgyis hanyatlóban volt… Az a lány… érdekes, halandónak látszik, mégis a te démoni energiádból csemegézik…” – hát erről beszélt a banya… -
• Milyen banya? –
• Semmi, semmi… és ne gyere közelebb. –
• Lehetne egy kérésem… Sesshoumarunak ne szólj… én nem tudom mi ütött belém… -
• Majd éppen evvel fogok dicsekedni… -
• Yukamo? –
• Mi van? –
• Elvinnél egy forráshoz? –
• Kagome, ez az elmebaj kezd súlyosbodni. –
• Kérlek, csak vigyél oda, muszáj megfürdenem. –
• Nem várhatna reggelig? Ha itt hagyom őket és megtámadják a szellemek? –
• Igazad van, eddig eszembe se jutott, Choro, kérlek… -
• Tudsz magadra vigyázni? –
• Csak nem aggódsz egy közönséges halandóért? –
• Nem, csak az egyetlen hugicámért… Nagyon hasonlítasz Uyokóra… mindketten ostobák vagytok. -
• Choro vigyáz rám. – botorkált kedvencéhez.
• Segítsek, te isten csapása? –
• Nem, nem kell. – ült fel nagy nehezen, és már indultak is; Yukamo még sóhajtott egy mélyet, és megint Kagurára gondolt, kinek csókja most százszor jobban esett volna számára.

• Choro itt vagyunk? – kérdezte a lány, mikor a kedvence megállt, az egy édes mormolással jelezte: ”igen”.

A lány, óvatosan lehuppant a bársonyos fűre, és térdelve levetette ruháit, csak a Kikiyoutól kapott tündérkelengye maradt rajta, és melltartója. Majd ismét Choronak támaszkodott, aki közelebb vezette őt a tóhoz, ott négykézlábra ereszkedett, és próbálta pontos helyét meghatározni.

• Segítsek? - hallatszott ekkor mögüle egy ismerős férfihang.
• Sesshoumaru, te vagy az? –
• Igen, nyújtotta kezét… - és beleborzongott a gyönyörbe, a lány is elpirult, hiszen szinte alig volt rajta ruha.
• Megköszönném. – válaszolta végül.
• Itt óvatosan. - vezette bele a vízbe, és a partról fogta kezét; nagy meglepetésükre ez a többi tóval és patakocskával ellentétben, egészen bővizű volt; már a parton csak a válla látszott ki a fürdőző hölgyikének – Yukamo mondta… -
• Mit mondott?! – rémüldözött Kagome.
• Hogy lejöttél… a forráshoz… - nézett furcsán a szellem, de a lánynak ismét megindult vére, ami egy pillanatra megállt a félelemtől.
• Igen… te nem hallottad? –
• Mit? –
• Nem tudom… biztos csak képzelődtem, neked sokkal jobb füled van… -
• Igen jobb… - jelent meg keserű mosoly arcán.
• Mi a baj. – fogta meg szerelme arcát és csókot akart volna adni neki, ha remegő kezei nem fedeznek fel valami, igazán érdekeset – A füleid… Mi történt velük? Ezek… -
• Emberiek… - szólt közbe még egy férfihang, de ez az előzővel ellentétben, teljesen ismeretlen volt a lány számára.
• Ki vagy te? – kérdezte morogva Sesshoumaru és testével takarta a szinte meztelen kedvesét, bár azt teljesen eltakarta a víz.
• Oh, az, számodra nem olyan fontos… inkább csak az, hogy ki küldött, kedves Sesshoumaru… mert ugyebár te lennél az, említették, hogy ideiglenesen ember lettél… -
• Miről beszél ez Sesshoumaru? –
• És ki küldött? – kérdezett vissza dühösen, oda sem figyelve Kagome szavára.
• Naraku bízott meg egy kis feladattal… -
• Naraku? Mit akar az, hogy maga nem tudott személyesen eljönni? –
• Éppen más dolga van, de én is remekül el tudom végezni a dolgot… -
• És mi lenne az, te átkozott? –
• Az csak rám és Kagoméra tartozik. –
• Ne merészelj a közelébe menni! –
• Mert különben megtámadsz? Nagyon félek… -
• Kagome menjetek! – nyomta szerelme kezébe levetett ruháit – Choro, vidd vissza Yukamohoz! –
• Sesshoumaru, mi a fenéről beszél ez? Ember? –
• Igen, de ez most nem fontos. Menjetek már! –
• Mégis mikor akartad elmondani?! Nem hagylak itt! Choro hozd a nyilaimat, és szólj Yukamonak! – utasította a kis sarki-rókát Kagome, és az már indult is.
• Vigyázz! – vetette magát az öltözködő lány elé Sesshoumaru.
• Ostoba, megmondtam, hogy veled nincsen semmi dolgom! – ütötte félre a férfit, aki többet nem tudott mozdulni.
• Sesshoumaru! – kiáltott szerelme után Kagome, és fejét ide-oda mozgatta ijedtében.
• A nevem Kamaru. Itt vagyok. – termett hirtelen a lány előtt, és érzéki csókot nyomott ajkára.
• Hagyd békén! – eszmélt fel Sesshoumaru, és próbálta volna megakadályozni, de a féltékenysége sem adott elég erőt, hogy fel tudjon állni.
• Nyughass, kutyus… Naraku avval bízott meg, hogy adjak neked elég erőt, amíg ettől a szerencsétlentől nem tudod beszerezni, nem karja, hogy Kai öröksége elvesszen… -
• Mit képzelsz?! – sikkantott fel Kagome, és egy olyan pofont vágott le, amilyet még soha senkinek.
• Te kis! Ezt még egyszer meg ne merd tenni! És nézz rám, ha hozzád beszélek! –
• De hi… de hiszen én látok… -
• Elég sok erőt adtam át neked, úgyhogy, most egy ideig nem lesz gond a szemeiddel, de később majd azt is leintézzük. És jut eszembe, erre itt nem lesz szükséged… - hasított a lány felsőteste felé; Kagome először nem értette, de mikor lenézett a rémülettől felsikkantott.
• Ne! – de addigra már késő volt, a Kikiyoutól kapott kényelmes, lenge tündér fátyol darabokban hullott a földre.
• Jobb neked nélküle, csak meggátol a kiteljesedésedben. – fogta meg az ájulni készülő lányt, kinek hasán lévő apró barázdái, most elviselhetetlenül mardosták belülről, és úgy égtek, mint az a falu, ami mellett alig két hete haladtak el.
• Kagome! – hallatszott egy erőtlen, de annál aggodalmasabb kiáltás Sesshoumarutól, de mindhiába, mire szerelme újra kinyitotta szemét, már látszott rajta énének női szögből kellemetlenebb fele jött elő. Bár állása még pár percig nem volt biztos tartású, arcán egy kacér mosoly jelent meg, ami csak azt sugallta: Kockáztass velem…
• Kamaru… Naraku egyik csatlósa mi? Hát nagy ostobaság volt tőled, hogy felébresztetted ezt az énem… így könnyűszerrel végzek veled. –
• Várj, gondold meg… Szórakozni, ugye ezt szereted, játszadozni a férfiakkal… Én ezért lettem teremtve. –
• És úgy meg mi benne az izgalom? –
• Nem tudhatod. Gyere velem; elütjük az időt, amíg ez vissza nem nyeri az erejét. –
• Búcsúzkodnom azért csak szabad, és nem ártana, valami ruha se… Hol a blúzom… Meg is van. – vette fel egyenruhája felsőjét, majd Sesshoumaruhoz lépett – Most mennem kell édes, sietek vissza hozzád, de muszáj valahonnan erőt szereznem, Yukamo pedig nem valami segítőkész, a múltkor is fél órát magyarázkodtam… Légy jó, és minél előbb változz vissza. – nyomott csókot a súlyosan sérült férfi ajkára, és távozott a másik ott álldogálóval, kinek arcán a kárörvendéstől gonosz vigyor jelent meg, majd eltűntek.

• Sesshoumaru – sama! – pattant le Rin Choro hátáról, és nem sokkal később Jaken is befutott Auntal.
• Rin… -
• Veled meg mi történt? – lépett oda fivéréhez Yukamo.
• Kagome… Naraku az, az átkozott, ideküldött valami reinkarnációt, és Kagome vele ment, megint feltört az ereje, az a mocsok leszakította róla a tündérkelengyét… -
• Szegény, az nem lehetett valami szép látvány, Kagome meztelenül… megértem a lelki sokkot… -
• Ostoba! Legalább most ne! Ki tudja, mit csinálnak éppen kettesben, és én nem tudok érte menni. – tápászkodott fel nagy nehezen s nagyúr, és fogát összeszorította a dühtől, ha csak erre gondolt.
• A féltékenység átka… Jól van, megkeressük azt a banyát, aztán megyünk a hiszti-gépért… Így jó lesz? –
• Jó… és köszönöm… -
• Jaj ne már… ezt is attól az ostobától vetted… -
• Sesshoumaru – sama, jól vagy? –
• Tűrhetően Rin… -
• Kagome – sama, hova ment el? És miért, nem vitt magával minket? –
• Rin, Kagome most nincs igazán magánál… Megkeressük azt az öreget, aki miatt ember lettem, aztán majd elmegyünk érte… -
• Rendben. – bólintott a kicsi, és segített megállni gazdájának, bár az most szokatlanul nehéz volt, végül Jaken sírását hallgatva útnak indultak.

• Most meg hová mész? – fogta meg a lány kezét Kamaru.
• Sétálni, unalmasabb vagy, mint gondoltam. –
• Azért teremtettek, hogy lefoglaljalak. – nevetett a szellem, ironikusan, és élvezte, ahogy felsőtestén végigsuhan a szellő.
• Talán pont ezért nem foglalkoztatsz, túl könnyű… Naraku gondolhatott volna erre… -
• Gondolt is… Nem mehetsz el… Nem akarja, hogy bármi bajod essen, még a terve előtt. –
• Ne nevettess, engem aztán nem kell félteni. Azt meg már igazán felfoghatná, hogy nem állok az ő oldalára. Csak azért, mert kicsit szabadabbnak érzem magam, nem hagyom el Sesshoumarut. –
• És akkor mi van Kougával? –
• Szeretem Sesshoumarut, de kell a változatosság… amúgy meg nem kívánom a halálát, persze erre csak kicsit később jöttem rá… -
• És most is ezért jöttél velem? –
• Nem, nekem nem kell olyan férfi, amelyik odadobja magát, az csak egy rongy. –
• Mert a farkas-fiú nagyon ellenkezett… és akkor magadat minek nevezed? Olcsó szajha… – vigyorgott.
• Szajha? De hogy olcsó! Nagyon nagy árat fizet az, aki velem hál… -
• Miért talán ezzel próbálsz pénzt keresni, eddig azt hittem csak a kéj kedvéért teszed. –
• Pénzt? Ennél okosabbnak gondoltalak, de látom, Naraku nem bízik meg akárkiben, még ha a saját vére se. Csak így ide dob nekem, amikor tudja, hogy lehet túl se élnéd… -
• Miről beszélsz? –
• Mindennek megvan az ára… - csókolta meg lágyan, majd feltöltődve energiával csak oda súgta – még szükségem van rád, nem lenne jó, ha meghalnál… Úgyhogy maradj szépen itt, én meglátogatom Sesshoumarut. –
• Naraku azt mo… -
• Narakut az sem érdekli, ha meghalsz, gondolkodj ezen, nem sietek vissza… - tűnt el, magára hagyva a youkait “azt csinálsz amit akarsz” kifejezéssel arcán.

• Ez Kagome szaga. – szimatolt a levegőbe Yukamo, és unokabátyja oldalát támogatta – Mit keres ez itt? –
• Kagome – sama… - mosolygott Rin, és megsimogatta Choro nyakát, aki szintén megörült a hírnek.
• Kagome… - húzta fel szemöldökét az emberré lett szellem is.
• Hiányoztam? – kérdezte kacéran a lány, és szerelme előtt termett – Hoztam neked valamit. – nyomott csókot ajkaira – Jobb? Kamarutól van, egy kis démoni energia sosem árt. Úgyis adósod voltam már. –
• Kamaru?! – dühödött fel, de valóban erősebbnek érezte magát.
• Ne légy féltékeny, te vagy nekem az egyetlen… -
• Fejezzétek be, én a magam részét, nagylelkűen felajánlom Sesshoumarunak… -
• Nagyon vicces, merre mentek? –
• Kagome ne tégy úgy, mintha semmi nem történt volna. El kell menned Kikiyouhoz… - háborodott fel, kedvese könnyelműségét látva.
• Mondtam már, hogy nem akarok visszaváltozni. És nem is fogok! Ha meg nem hagysz békén, van más is rajtad kívül, aki szívesebben lát engem. –
• Mint például Kouga?! –
• Pontosan. –
• Kagome – sama, kérlek, ne veszekedjetek. –
• Nem veszekszünk Rin, de hálás lennék, ha kettesben hagynátok minket. –
• Úgy érted kettesben? – nézett furán a fiatalabb youkai.
• Igen. –
• De… -
• Menjetek. – parancsolt Sesshoumaru, és mindannyian elhúzódtak, valamivel távolabb – Nem maradhatsz így… -
• Ne kezd ezt, édesem, inkább adj egy csókot. –
• Kagome, nem vagy önmagad, egyszer meg akarsz ölni, máskor meg én vagyok az egyetlened. Ha visszaváltozom… -
• Ha visszaváltozol, már méltó lehetsz hozzám, addig is ne csinálj semmi butaságot. – kacsintott a gyönyörű lány, majd amilyen hamar jött, úgy távozott is.

• Kagome – sama? –
• Elment… -
• Akkor indulhatunk? –
• Nem. Előbb felkeressük Kikiyout. –
• Mi nem stimmel itt nekem… Kikiyou az a papnő, aki az öcséddel van együtt… -
• Pontosan. –
• Ez azt jelenti… -
• Ez azt jelenti, meglátnak emberként… de ebben az esetben csak Kikiyou segíthet. –

• Csak nem hiányoztam? –
• De, borzasztóan… Ha bármi bajod esne, én vagyok érted a felelős, nem mintha hiányozna a társaságod, de örülnék, ha ezentúl nem nagyon mászkálnál el… -
• Kamaru, Naraku mondott neked valamit? Mármint a terveivel kapcsolatban? –
• Kagome drága… te ennyire ostobának nézel. –
• Nem csak azt hittem, végre rájöttél te Narakunak senki vagy… viszont még eléggé korán van, meg kéne látogatnom Kougát… -
• Vagy kivételesen azt teszed, amit mondok, és nyugton maradsz… -

• Egy szellem… a szaga olyan ismerős… Yukamo az… - szimatolt Inuyasha egy nagy fa alatt, ami nem volt más, mint az öreg Go-Shinboku.
• Yukamo? – állt fel az eddig Inuyasha mellett gubbasztó csinos papnő – Mit akarhat, Sesshoumarut nem érzed? –
• Nem… egyedül van. –
• Kikiyou… - termett a miko előtt a már imént bejelentett csipkelődős démon.
• Mit keresel itt?! – harciaskodott a féltékeny félvér, de kedvese eltolta maga elől.
• Minek köszönhetjük látogatásod? –
• Meg kell jegyeznem, nem vagyok teljes mértékig biztos benne, hogy az a csitri a te reinkarnációd lenne… de most nem ezért jöttem: Hát a köszönetet inkább hagyjuk, de Sesshoumaru beszélni szeretne veled. –
• Akkor miért nem jön ide ő maga?! – szólt közbe ismét Inuyasha, de heveskedése megint csak süket fülekre talált.
• Sesshoumaru? Talán valami Kagoméval történt? Megsebesült? -
• Ó, Kagome már régen, de azt sem zárom ki, hogy így született. Beverte a fejé… -
• Yukamo! –
• Igen, Kagoméval vannak gondok, de többet nem mondhatok, majd megbeszélitek a drága unokabátyámmal, aki most már postásnak fokozott… -
• Kagoméval, de mi?! – váltott most aggodalmas formát Inuyasha képe, majd bele sápadt.
• Csak Kikiyou jöhet, potya utasokra nincs szükség. –
• Miért nem jöhet velem? –
• Majd meglátod… - nézett el flegmán, erre a papnő csak bólintott, és egy gyenge mozdulattal legyintett keletnek, mire ezüstös lélekgyűjtői, melyek még mindig hűen szolgálták, körbefonták a ficánkoló hanyout, és haragos ordibálásával együtt elvitték Kaeldéhez.
• Indulhatunk… -

• Sesshoumaru? – kérdezte bizonytalanul a miko, mikor közelebb lépett a tábortűznél gubbasztó barnahajú férfihez.
• Sokáig tartott Yukamo… -
• Majd legközelebb Jakent küldöd, nem engedte, hogy a hátamra vegyem… -
• Veszekedés helyett inkább magyarázzátok el mi történt… -
• Hirtelen felbukkant egy alsóbb rendű démon, az ékkő Kagoménél lévő részét akarta, annak ellenére, hogy alacsony csoportba tartozott szokatlanul erős volt. Mikor levágtam a fejét, egy boszorkány jelent meg, az anyja. Megátkozott, és most ember vagyok… de mondott még valamit: “Az a lány… érdekes, halandónak látszik, mégis a te démoni energiádból csemegézik”… A támadásban Kagome szeme megsérült, nem sokkal később Naraku egyik újabb szörny-szülötte jelent meg, és letépte róla a tőled kapott selymet, Kagome megint nagyon eleresztette magát, de valami igazán furcsa volt, a múltkor megpróbált megölni, most viszont kifejezetten emlékezett a szerelmünkre… de mégis elment azzal az átkozottal… -
• A kelengyét? –
• Igen… -
• Azt mondod még ilyen állapotban is szeret? –
• Igen, ha gyengébb elkötelezettséggel, de velem akar maradni, azt mondta, démoni energiára van szüksége… és még valami… Yukamo… -
• Az először is nem úgy történt! –
• Még nem is mondtam semmit. –
• Akaratom ellenére, egyszer csak megcsókolt, aztán persze arról motyogott valamit, hogy ez semmit nem jelent, csak szüksége volt rá, hogy álljon… -
• Szóval a csókon át, kap energiát… - elmélkedett Kikiyou – szerintem a Kai személyisége egyre jobban összefonódik a múltjával, ezért érzi a szerelmet, és hogy ki a barátja… Eddig úgy nézett ki tőled megkapta, ami kellett neki, viszont, hogy ember lettél, már felléptek a hiányok, Yukamo az egyetlen, a közelében, aki alkalmas volt. Viszont valahogy érezte, hogy ez nem helyes, ezért elment Naraku inkarnációjával –
• Mert az, jobb, hogy vele?! –
• Nem tudhatom mi alapján döntött így, de vissza kéne hoznunk, valahogy, gondolom, ezért hívtál… Mindenek előtt kell valami, ami megköti az erejét… Adtam még két hajtűt, és egy rúzst is… Hol vannak? –
• A táskájában, Rin mellett. – lépett közelebb csendesen Sesshoumaru, nehogy felébressze a kicsit, majd óvatosan felemelte a tömött sárga hátizsákját, kis kotorászás után meg is találta azt, amit keresett – Itt vannak. – adta át a mikónak.
• Nem arra utalsz, hogy ki kell mázolnunk. – legyintett Yukamo.
• De, vagy ezt kell a hajába tűzni… -
• Szerintem az utóbbi a praktikusabb. –
• Rendben, Yukamo vigyáznál Rinékre? –
• Nem, Yukamo velem jön, szükségem lesz a szimatára, te maradsz. –
• Mi? –
• Emberként megsérülhetsz, főleg ha ebben az egészben Naraku keze is benne van. –
• De… -
• Mehetünk? Chorot kölcsön veszem… - indultak útnak, bár Sesshoumaru halk dühöngését, még hallották, de nem nagyon foglalkoztak vele.

• Hé, farkas-fiú! – intett egy csinos lány a tóparton mosakodó Kougának.
• Kagome? –
• Régen láttalak… -
• Kagome, csak nem me… -
• Mi lenne, ha nem jönne nekem mindenki ezzel… Fárasztóak vagytok, csak látogatóba jöttem… Viszont nem nagy hátrány, ha ezt felveszed… - dobta oda a démon felsőjét, miközben gúnyos kacajjal bódította a tájat.

• Miért is jöttél? – kérdezte Kouga, immár teljes öltözetben, és a mellette ücsörgő lányra nézett, szemében enyhe csalódottsággal, és fájdalommal.
• Csak beszélgetni, régen jártam erre… Hakakku és Ginta, hogy van? -
• Jól, elevenebbek, mint bármikor, a falka is egész szépen gyarapodik, északról is hozzánk szegődött egy kisebb csapat… -
• Az jó. -
• És te hogy érzed magad… mi van azzal a Sesshoumaruval? –
• Most éppen gyengélkedik, ezért átmenetileg mással töltöm az időt, így van időm körbenézni az ismerősöknél. –
• Mással?! Mégis úgy érzem, változtál a múltkori találkozásunk óta… -
• Igen, talán egy kicsit komolyabb lettem… de ettől függetlenül, még adhatsz nekem egy baráti puszit… - mosolygott, majd szavait maga váltotta be, és megcsókolta a cseppet sem ellenkező Kougát.
• Baráti… - “már megint ez a fura érzés, mintha elszállna minden erőm, de mégis, Kagome egy csókjáért bármit megtennék…” – zilált, és nyújtotta volna ajkait, de azokat a lány, sután betapasztotta mutató-újával – majd talán máskor… nem hiányzik nekem, hogy végelgyengülésben halj meg. – kacsintott, majd távozóra fogva a dolgot, kecsesen és mégis kicsit lomhán, de elsétált, otthagyva a ledöbbenve vágyakozó farkas-démont, aki még jó ideig nem állt fel a folyópartról, mely már alighogy csak csordogált.

• Kagome! – kiáltott le a magasból Kikiyou, mikor megpillantotta, a céltudatosan menetelő keresett személyt – Choro, itt szállj le. -
• Kikiyou… csak nem azért jöttél, hogy elhozd az én kis drágámat, milyen kedves tőled. –
• Kagome, hoztam neked… -
• Hagyd teljesen kezelhetetlen. – sóhajtott Yukamo, majd közelebb lépett a személyiségi problémákkal küszködő lányhoz.
• Mi az, bátyó, azt hittem, már elfeledkeztél rólam. –
• Nem, nincs akkora szerencsém, hogy csak úgy azt mondjam, nem is ismerlek. Nem mondom, hogy nem fog fájni, mert nem is nagyon törekszem rá. – húzott be egyet Kagome hasába, de olyan kimért erővel, hogy az összeesett; a miko a faragott hajtűket az ájult lány hajába tűzte, majd, csendességre intette a szellemet.

• Felébredtél hugica? – kérdezte a maga flegma módján Yukamo, mikor észrevette, hogy a lány pillái megremegnek.
• Úgy fáj a fejem. –
• Mindenkinek az, ami a leggyengébb, pedig még csak nem is ott ütöttelek meg… -
• Most már elég lesz. – lépett közbe a papnő is – Jól vagy, látsz? –
• Igen… -
• Erős kígyómérget főztem a teádba, hogy a szemed rendbe jöjjön, úgyhogy valószínűleg pár napig nem nagyon fogsz tudni sokáig, járni. Velem kell jönnöd, amíg fel nem épülsz. Sesshoumarunak minél előbb vissza kell szereznie a démoni alakját, mert Naraku nem hagyná, hogy “Kainak” bármi baja essen… -
• Tényleg, hol van Kamaru? – próbált felülni.
• Nem tudjuk, egyedül voltál… -
• Igen, mert Kougánál jártam. –
• Kougánál? – húzta fel szemöldökét a youkai – Ezt inkább ne mond Sesshoumarunak… bár ha jobb… -
• Kikiyou, én mindenképpen Sesshoumaruval megyek, szükség lehet rám… -
• De… -
• Majd Choro visz. Igaz kicsim… - cirógatta meg az édi sarki-róka fültövét, aki ezt egy halk mormolással hálálta, igazán örült neki, hogy ismét gazdája oldalán lehet.
• Ahogy akarod… - egyezett bele Kikiyou – Figyelj jól, lehet, hogy a hegeid nagyon fájni fognak, mert a csat végül is nem fedi, de most megyek, mert Inuyasha szerintem, már szétrúgta Kaelde kunyhóját dühében. –
• Rendben, viszlát, és mindent köszönök. Akkor mehetünk? –
• Persze, repesek az örömtől, hugi. –
• Segíts, kérlek… - ült fel Choro hátára, majd lassan, de végre elindultak.

• Sesshoumaru, hogy vagy? – omlott kedvese karjába Kagome, szó-szerint.
• Kagome… milyen jól áll neked, ez a hajtű. – mosolygott örömében, és egy csókot nyomott szerelme ajkára.
• Rin, hogy van? –
• Jól, alszik, mint a bunda. Kikiyou? –
• Visszament Inuyashához. –
• Értem, mindenesetre, ezeket a hajtűket, ne vedd ki. –
• Igen, tudom, a rúzst is ideadta… -
• Rendben… holnap, indulnunk kell, megkeresessük az öreget… Addig aludj. – cirógatta meg a lány selymes haját, majd még körbe nézett unokatestvére után, és nyugodtan vette észre, hogy az, csak a földön lévő kavicsokat pöckölgeti unalmában, és nem készül megszólalni, ami igencsak érdekes esemény.

• Hagytad, hogy elmenjen? – kérdezte ridegen egy gonosz férfihang.
• Ne haragudj Naraku, de az a lány maga a két lábon járó pokol. –
• Ostoba! Most menj, egyedül szeretnék maradni… -
• Igenis… - tűnt el, és a nagyúr egyedül maradt a sötétszobában, gondolataival:

• Olyan fura így… - kezdte Kagome immár út közben; szerelme kezét fogva sétált a csapat végén.
• Mi? –
• Hogy ember vagy… így jobban kimutatod az érzelmeidet… szeretlek… -
• Én is, és ha akarod, érted ember maradnék. –
• Tényleg? –
• Persze. –
• Nem… én szellemként szerettelek meg, és tudom, hogy nem szereted ezt a halandó testet. –
• Én csak téged szeretlek… meg Rint. – mosolygott, és többet nem is foglalkoztak a dologgal.

• Már közel járhatunk… érzem a szagát… - szimatolt Yukamo, és most valamiféle csapatszellem csökevényét lehetett megfigyelni viselkedésében.
• Akkor gyerünk! – engedte el Kagome kezét, Sesshoumaru, és ahogy nagy nehezen megbeszélték, a lány ottmaradt a többiekkel.

• Ez meg? – torpant meg Yukamo, mikor meglátta a banyát; nem is ez volt számára annyira érdekes, hanem, hogy egy alak éppen tőrét mártotta torkába.
• Kamaru… - ismerte fel az emberré lett szellem, és lassan érezte, végtagjaiba visszatér az a mámorító erő – Mit keresek itt? – kérdezte most már a rég megszokott fagyos hangon, és haja pillanatok alatt ezüstszínt öltött, karmai megnőttek: visszaváltozott.
• Naraku parancsa volt… bánj jól Kagoméval. – kacsintott gúnyosan, majd egy ugrással eltűnt a sűrűben.
• Az átkozott… -
• Most meg mi a bajod? A szatyor kipurcant, az erődet visszanyerted. –
• Ez az alak vitte el Kagomét. –
• Ó, a fenébe! –
• Mi az? –
• Elfelejtetünk köszönetet mondani, ha ezt anyám megtudja, mindig is illedelmes gyilkoló-gépet akart belőlem faragni. –
• Yukamo… -
• Tessék? – vigyorgott, bár sejtette, semmi jó nem vár rá.
• Ezt azért mert idióta vagy. – húzott be neki egy nagyot Sesshoumaru, szemmel láthatóan élvezte visszakapott erejét – Ezt azért, mert megcsókoltad Kagomét. –
• Hiszen ő támadott le engem! És mi az, hogy idióta?! Én főállásban szórakoztatom a népet. –
• Ezt, meg azért mert kiálltál mellettem. – ölelte meg, de csak úgy férfiasan – ne szokd meg, menjünk vissza. –
• Ez… -
• Mi van, nem jössz? –
• Ez most súlyosan befolyásolta szellemi fejlődésemet… -
• Emiatt nem aggódnék… - kapott fejéhez Sesshoumaru, gondolta, hogy nem sokáig bírja ki unokatestvére beszólás nélkül; már meg sem volt lepve, csak ment vissza Kagoméékhez.

• Sesshoumaru – sama! – szaladt a szellemhez, már messziről Rin, és amint beérte, ölébe ugrott.
• Nagyuram… - gyűltek könnyek Jaken szemében az örömtől, és gazdája lábához dörgölőzött.
• Mint valami jó kutya… - csóválta fejét Yukamo – Apropó, hol van a hiszti-gép? –
• Kagome – sama, talált valakit… Gyere nagyuram. –
• Talált? –

• Sesshoumaru. – suttogott a lány, mikor megpillantotta kedvesét.
• Ki ez? –
• Nem tudom, most találtam rá, elaludt. – nézett az ölében szuszogó, nyolcéves forma kislányra – Úgy örülök, hogy jól vagytok… - mosolygott, közben a kis csapat helyet foglalt a tűz mellett, csak Sesshoumaru érezte magát egy kicsit becsapottan, rossz érzése volt, de végül szerelme mellé ült, és átölelte.

• Ne… - került ki egy csókot Kagome; a tűz már lobogott, és szerelmével ültek a tűznél; a többiek aludtak, beleértve, az árva kislányt, aki azóta fel sem ébredt; Yukamo valahol a közelben búslakodott egyetlen szerelme után, és végig volt sértve, hogy ő kapta a pofont, nem pedig Kagome.
• Miért? – vonta össze szemöldökét.
• Tudod te azt… én nem akarom… -
• Nekem nem kell erő, ha nem lehetek veled. –
• Velem vagy. – nyomott puszit a youkai orrára – majd találunk megoldást. –
• Szeretlek… -
• Én is téged. – ölelte meg, és fogát összeszorította, hogy elrejtse könnyeit, majd lassan lefeküdtek… ugyan egyiküknek sem jött álom a szemére.

• Kagome… -
• Igen? –
• Gondoltam, hogy nem alszol. Sesshoumaru elrablom egy pillanatra… -
• Ez még viccnek is rossz. – mordult a szellem.
• Igaz, akkor velem kéne lennie, amíg nem fizetnek érte váltságdíjat, de ki az a hülye aki… -
• Elég legyen, tíz percet kapsz. – fordult vissza Sesshoumaru, a lány csak mosolygott rá egyet, majd távolabb húzódott a másik youkaival.

• Mit szerettél volna? – kérdezte, de amikor Yukamo szomorú szemeibe tekintett, nagyon megrémült.
• Kagura veszélyben van és szenved… Egy fehérruhás gyerek járt itt. –
• Kanna?! –
• Biztos… csak te segíthetsz rajta… -
• Én mindent megteszek… de hogyan segíthetnék én? –
• Holnap a Hika – tónál… mást nem mondott.
• Oda kell mennem? –
• Én nem kérhetek tőled ilyet… -
• Yukamo, én megértem… Természetesen elmegyek… -
• Kagome… -
• Engem nem bántana, amúgy is hogy hagyhatnám cserben az egyetlen bátyómat? –
• Kö… - köszörülte torkát – köszönöm…
• Jaj, de jó! – ugrott a youkai nyakába.
• Mi villanyozott ennyire fel? –
• Azt mondtad köszönöm. –
• Mikor? –
• Az előbb, tisztán értettem. –
• Nem mondtam ilyen… de most már menjünk vissza, mert Sesshoumaru drága lefejez. –
• Menjünk.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remcsizem tecccccccett