Sesshoumaru és Kagome kalandja 6 – Emlék lepkék

• E… ez Kagome… - kapta fel fejét Inuyasha és a mellette ülő lányhoz fordult.
• Kagome… -
• Kagome! – ujjongott mellettük egy kis gyerekforma démon, nagy lompos farokkal.
• Igen, Kagome és Sesshoumaru… meg még vala… - kezdte a hanyou Yukamónál tapogatózva, de amikor libbent a kunyhó rolója egyszerűen nem jött ki hang a torkán.

Kagome és Sesshoumaru lépet be, ahogy azt már az imént előre bejelentette, de kellett egy kis idő, amíg észhez kapott.

• Ka… Kagome? –
• Sziasztok. - integetett kedvesen a lány, de neki is eléggé kényelmetlen volt ez a helyzet.

Sippou egyből a nyakába ugrott és ölelgetni kezdte. Sango és Miroku kissé le voltak döbbenve, de utána ők is felálltak és körbeállták a. Kikiyou semmilyen kedélyállapot ingadozást nem mutatott, egyszerűen nem nagyon izgatta a dolog. Kaelde a tőle szokott kedvességgel, széles mosollyal arcán köszöntötte a vendégeket, majd mindenre gondolva elintézte, hogy a két pár egyedül maradjon.

• Nos… - kezdte Sesshoumaru – csak azért jöttünk, hogy tisztázzuk a helyzetet; mint látom, te végül is Kikiyou mellett döntöttél… -
• Kagome! A bátyámmal?! – hangozta Inuyasha nem kis szemrehányással hangjában – Amikor a kútnál… én nem akartam elhinni… ennél mélyebb… -
• Inuyasha… - vágott közbe Kikiyou és rosszallóan nézett hozzá – neked nincs jogod megítélni őt… -
• Én szeretem Sesshoumarut… és amíg ő is szeret engem, nem kell szégyellnem ezen, semmit… - mondta a lány enyhe daccal hangjában; ezt a kijelentést az is nyugtázta, hogy a szellem átölelte kedvesét.

Inuyasha nem szólalt meg, kicsit merengőn bólintott, majd mivel látta Kikiyou mosolyog, hozzátette.

• Sok boldogságot. –
• Nektek is. – indult kifelé az ember - szellem páros.
• Várjatok! – kiáltott utánuk a hanyou, majd mikor azok megfordultak már elbátortalanodott a hangja. – Miért nem maradtok egy ideig itt… mindannyiunknak nagyon hiányoztál… -
• Hm? – nézett Kagome kérdőn kedvesére.
• Legyen… -
• Rendben… végül is nem sietünk. - azzal együtt távoztak a kunyhóból, megkeresni a többieket.

***

• Akkor ti, egyáltalán nem is találkoztatok azóta Narakuval? – kérdezte Kagome immár este, frissen otthonról beszerzett iskolai egyenruhájában.
• Nem, nem tűnt fel azóta, mióta… mióta… -
• Elmentél. – fejezte be a mondatot Kikiyou.
• Igen, se híre, se hamva… és Kohakuval sem futottunk össze. – mondta csüggedten Sango, mire egy nyugtató kezet érzett vállán; reménykedve felnézett barátnőjére, de az egy intéssel jelezte, ő sem tud róla semmit.

Miután megvitatták tényleg helyes-e Yukamot a faluban marasztalni, átváltottak egy kellemesebb ám igazán semmiről nem szóló témára. Így telt el az egész nap.

***

Rin és Sippou már aludtak; Choro és Kirara ölében. Jaken valamivel arrébb Aunttal próbált zöldágra vergődni, de szokás szerint ez nem nagyon sikerült. Kaelde baljós felhőket vélt látni kunyhójuk fölött, de kisebb démonoknál nem igazán tartotta többre az egészet. Lassan mindenkinek álom jött a szemére. Párokba verődve szunnyadtak gyanútlanul…

***

Másnap Kagome igencsak korán ébredt, még szerelmét is megelőzte, nem akart senkit sem felébreszteni ezért kiment a kunyhóból, levegőzni. Jólesően nyújtózott egyet, majd lassú sétára indult, a hajnali ég alatt.

***

• Inuyasha. Hát te? – kérdezte Kagome a hanyout, mikor észrevette, hogy az, felé közelít.

Már igen csak kireggeledhetett, mert a nap előbúj a völgyet övező kisebb hegység mögül.

Inuyasha nem felelt, álmos tekintettel ment a lányhoz, mikor odaért, hirtelen átölelte. Kagome nagyon meglepődött; nem értette, mi történik most vele. A hanyou mélyen a lány gesztenyebarna szemébe nézett, lassan közeledett ajkaihoz, majd megcsókolta. Kagome annyira leblokkolt, hogy semmit nem tett ellene. Mikor ajkuk szétvált, döbbenten fürkészte a fiú tekintetét.

Ő ezt nem akarta, ő Sesshoumarut szereti! Egyszerűen nem tudta mire vélni Inuyasha viselkedését. Gondolatmentéből egy ág reccsenése szakította ki. Ijedten nézett a zajforrás felé, és amikor meglátta ki áll ott, szájához kapott és elfojtott egy halk sikkantást.

• Se… Sesshoumaru… - dadogta, a félelemtől remegő hangon.

A szellem nem szólt semmit. Rég nem látott fagyos tekintettel meredt a furcsa párosra.

• Sesshoumaru én… - kezdte a lány, de még mindig nem tért teljesen magához.

Sesshoumaru keresztül nézett a magyarázkodni próbáló “szajhán” és elfordult, visszaindult a faluba, tudomást sem véve az előbb látottakról, vagy Kagoméról. A lányt hidegzuhanyként érte a youkai megvető, hideg pillantása és azonnal utána rohant, nem törődve a bambán álldogáló hanyouval, aki végül komótosan eldőlt a harmatos füvön.

***

• Rin, Jaken megyünk. – szólt oda a szelem útitársainak.
• Engem meg itt hagynál? – vigyorgott ravaszan Yukamo, és levakarhatatlanul máris unokabátyja mellett termett.
• Kagome – sama? – kérdezte ártatlanul Rin, furcsállva, hogy őt már reggel óta nem látta.
• Ő inkább itt marad… - jelentette ki Sesshoumaru meglepő hűvösséggel hangjában.
• De hát… -
• Ő Inuyashával marad. Menjünk… -
• Sesshoumaru… – tűnt fel ekkor Kagome, kétségbe esetten rohant szerelme felé, megmagyarázni a történteket.

A youkai nem sokra becsülte igyekezetét, hátat fordított neki és elindult az ösvényen.

• Sesshoumaru! – kiáltott ismét a lány, de az említett meg sem rezzent.
• Rin, gyertek. – szólt hátra, majd eltűntek a szem elől.
• Sesshoumaru… - dermedt le a lány, most jutott csak el a tudatáig, hogy itt hagyták; csak úgy itt hagyták, mintha rá már nem lenne szükség.

Ott állt és meg sem tudott mozdulni.

“Ez mind Inuyasha hibája! Mit képzel, hogy ha van kedve, akkor velem van, egyébként meg Kikiyout szereti! Mi képzel magáról, hogy csak úgy szórakozhat velem?! Ostoba, ostoba! És most én kerültem miatta kellemetlen helyzetbe…” – dühöngött, majd szólítva kis-kedvencét köszönés nélkül Sesshoumaruék után eredt.

***

• Choro, érzed Rin illatát? –
• Mew – nyávogott helyeslően.
• Tudod követni? – erre már nem érkezett semmilyen válasz, Kagome mégis tudta, hogy Choro meglódulása bizony “igen”-re utal.

***

A táj egyre vadabb arculatokat öltött; Kagoménak ez cseppet sem tetszett. Tudta hova vezet ez az út: Sesshoumaru keresztanyjához, Marához. Élénken élt még emlékeiben, mikor az ott megőrzésre hagyott Rinért siettek. Szívét megint rettegés fogta el, és sejtelmesen fürkészte a benőtt ösvényt.

***

• Sesshoumaru! – kezdett el kiabálni egy nagy, igencsak régi rom előtt, melynél Choro leszállt – Sesshoumaru! Tudom, hogy itt vagy! Kérlek hallgass meg! –
• Te vagy az? – lépett elő ekkor egy magabiztos női alak, Kagome egyből felismerte.
• Mara… -
• Mit akarsz itt? –
• Beszélnem kell Sesshoumaruval… -
• Ő nem akar veled. –
• Kérlek, ez az egész egy félreértés… Látnom kell őt! El kell magyaráznom neki, hogy mi történt valójában! – rimánkodott.
• Nézd kislány: Engem a legkevésbé sem érdekel mi történt kettőtök között. Sesshoumaru azt mondta, hogy nem akar látni; nem faggatóztam, nem fogom megmásítani a döntését… Nyílván nem, ok nélkül határozott így. –
• Kérlek, ez az egész egy félreértés! –
• Ne erőlködj szívem. Már van egy jelöltem a helyedre. –
• A helyemre? –
• Sesshoumaru egy jóképű, erős youkai. –
• Ezt, meg hogy érti?! –
• Felejtsd őt el. –
• Nem! –
• Kagome – sama. – szaladt ki ekkor egy aranyos kislány, szemmel láthatólag örült Kagménak.
• Rin… -
• Ott maradsz! – rivallt rá a kicsire Mara, dühhel hangjában – Sesshoumaru nálam hagyta megőrzésre. –
• Megőrzésre? Úgy érted ő nincs itt? –
• Erre mikor jöttél rá? – húzta gúnyos mosolyra száját.

A lány válaszra sem méltatta a kárörvendő megjegyzést, még hátra fordult Rinhez, majd felugrott Choro hátára és ismét felemelkedtek.

***

• Sesshoumaru, emlékszel Sesshoumaru illatára? Tudod követni? – kérdezte Kagome a sarki-rókát, az némán gyorsabbra vette az iramot.

***

• Úr isten! – kapta kezét szája elé Kagome és elszörnyülködött mikor látta merre felé viszi útjuk.

***

• Itt meg mi történt? – lépett be Kagome a letépett ajtóval tátongó kunyhóba; kérdőn nézett Kikiyoura, aki éppen Inuyasha arcát tisztított.
• Ezt inkább neked kéne tudnod. – köpte oda a nő, és tovább folytatta az ápolást.
• Ezt meg hogy érted? –
• Sesshoumaru volt itt… -
• Sesshoumaru?! –
• Inuyasha azt mondta… azt mondta, hogy újra együtt vagytok… - vetett oda gyűlölködő pillantást Kikiyou és látszott tekintetével megölné a lányt.
• Ez hazugság! –
• Sesshoumaru nem így vélekedett behúzott egyet és elment. –
• Figyelj ide Kikiyou, Inuyashával valami nincs rendben… Elmentem reggel sétálni, és amikor már egész világos volt összetalálkoztam vele… olyan furcsán kába volt… Nem érezted valami gonosznak a jelenlétét? –
• Nem… várjunk csak. Naraku… - de ezt a kifejtést Kagome már nem várta meg, kiviharzott az szebb időket is látott házikóból és Choroval elindult megkeresni szerelmét.

***

• Sesshoumaru… - hallatszott ekkor egy gonosz kacaj, és nem sokkal később Naraku tűnt fel a színen.
• Mit akarsz? – kérdezte a youkai cseppnyi érdeklődéssel sem hangjában.
• Ajjaj… Ezek a nők… -

Sesshoumaru egyáltalán nem volt kíváncsi a korcs véleménynyilvánítására; unottan a képébe bámult, majd egyszerűen elsétált mellette.

• Végig se hallgatsz? –
• Már miért tenném? –
• Talán, mert van valamim, a szíved fájdalmára… -
• Remek, akkor menj és keresd meg őt, már régen nem találkoztam vele. –
• Ne légy nevetséges, nyitott könyv vagy számomra. Úgy fáj a szíved, hogy majd belepusztulsz… - Naraku arcán megjelent az a kárörvendő, gúnyos mosoly, ami nélkül szinte fel sem lehet ismerni – Nem gyűlölöd őt? –
• Kit kéne? –
• Tudod te azt… Kagomét. Nem kívánod a halálát? Elárult, becsapott. Megérdemelné, hogy úgy szenvedjen, ahogyan most te! Nem gyűlölöd őt? –
• Naraku… tudom, mit akarsz, és most közlöm veled, hogy tűnj el, de azonnal. –
• Én csak segíteni akarok. –
• Nem leszek a bábod. – köpte oda végül, majd tovább állt, hátat fordítva a számára oly csábító ajánlatnak.

***

“Kagome… miért…” - gyűltek könnyek szemében, és úgy érezte, hogy most kiadhatja magából fájdalmát, most hogy már senki nem látja.

• Miért?! – ordította és térdre rogyott – Miért?! – hangjába beleremegett a táj; a fenyvesekről rémült madarak szálltak fel és kerestek maguknak biztonságos helyet – Kagome hogy tehetted… - csuklott el hangja és sírásban tört ki; kezét a mellette lévő fába ütötte, az egy nyekkenéssel csütörtököt mondott és oldalára dőlt.
• Hé te fickó! – halott ekkor a szellem egy hangot háta mögül, lassan megfordult és mérhetetlen nagy undorral a lován ülő kövér bandita szemébe nézett – A gúnyád, sokat érhet, ha nem akarsz bajt, add át az értékeidet szó nélkül. –
• Nem találtatok jó kedvemben… - ropogtatta újait; az iménti sírásnak már nyoma sem volt arcán, csak az a kőkemény hűvösség látszott, amit egykor Rin és Kagome együttes erővel elűzött tekintetéből.
• Na ne… - hogy mit akart mondani már senki nem tudhatta meg; egy fénynyaláb hasított végig a mocskos csapaton; senki nem élte túl azt a pusztítást.

A szellemben ekkor megmozdult valami, végignézett az embereken és mélyen beszippantott a vér mámorító illatát. Feltámadt. Feltámadt benne a gyilkolás utáni vágy. Hiszen milyen rég óta nem űzte már ezt a sportot; a démonok kedvenc sportját. Szemei most már szinte megszállottan csillogott és halandók sikolyát vélte hallani fülében. Ekkor egy lágy női hang szakította ki képzelete borzalmaiból, ő megfordult és nem akart hinni a szemének.

• Kagome… - motyogta.

Ott állt előtte egy lány, aki szinte csak a szem színében és hajhosszában tért el az imént említett Kagométól. Eléggé furcsa volt ez.

• Kagome? Nem én Kai vagyok… - mosolygott gonoszan a nő és démoni szemei beszűkültek.

Sesshoumaru hirtelen megtorpant, fejéhez kapta kezét, szokatlanul imbolygott, majd mikor újra kiegyenesedett, határozottan indult a nő felé.

• Kai. – ismételte a nevet, majd forrón megcsókolta.
• Szép munka volt. – tapsolt az ekkor megjelenő Naraku és szemügyre vette az elszánt youkait.
• Kagome számára már nem létezik. – mosolygott Kai, majd szorosan hozzábújt újdonsült kedveséhez – Most mit akarsz tenni? –
• Azt akarom, hogy ezt Kagome is megtudja, azt akarom, hogy szenvedjen. Mekkora fájdalom lehet neki látnia, hogy egyetlen szerelme más nő mellett döntött. –
• És Inuyasha? –
• Azt majd én intézem. –

***

• Ki vagy te? – ért földet Mara egy Sesshoumarut támogató nő mellett.
• Mara, velem van. –
• Azt látom. –
• A nevem Kai, és… -
• És ő a szerelmem. – mondat ki nyílta Sesshoumaru és átölelte a démonnőt.
• Hm… őrülök… - biccentett Mara; kicsit meglepte, hogy keresztfia ilyen gyorsan váltott, de hátrébb húzódott, mire a pár belépett a romos kapun.
• Sesshoumaru – sama! – szaladt feléjük Rin és boldogan átölelte a nagyúr lábát.
• Nagyuram! – érkezett meg Jaken is és szeméből egy könnycsepp csordult ki örömében; a nagyurat láthatóan egyikük sem izgatta nagyon.
• Ezen a nőn… - járta körbe őt Yukamo, de taktikai-megfontolásból nem mondta ki hangosan észrevételét – “Ezen a nőn Naraku bűze…”. – Nagyon csini, honnan szerváltad? – vette fel szokásos ostoba tekintetét, amivel mindenkit megtévesztett.
• Hozzá ne merj érni, ha meg akarod élni a másnapot. – hangja közel sem volt olyan erőteljes, mint mikor Kagomét védelmezte, de így is eléggé fenyegetően hangzott.

***

“Hol lehet? Hová mehetett? Talán vissza Marához? Remélem semmi őrültséget nem csinált…” – aggodalmaskodott Kagome, miközben Choro hátán próbálta felderíteni kedvese honlétét.

Choro ismét szagot kapott; úgy nekilódult, hogy majdnem elhagyta gazdáját.

***

• Hová mentek? –
• Van egy kis elintézetlen ügyünk. – tett eleget Kai Mara kérdésének, majd fénygömbé vált a szellemmel együtt és messze elszálltak.

***

Egy elhagyatott kunyhóhoz értek. Kai magabiztos léptekkel, besétált magával vitte a kába Sesshoumarut. Otthonosan mozgott a kis lakban, az sem volt kizárva, hogy a házikót maga Naraku adta ki neki. A youkait lefektette a szórós szalmaágyra és felhízta kimonójának felső részét. Hegyes fekete-vörös karmait lágyan végigfutatta az izmos felsőtesten, majd hirtelen mozdulattal belevájta.

***

• Itt? – nézett hitetlenkedve Kagome a kis sarki-rókára, majd mivel az, ismét kicsivé vált elindult a kunyhó felé.

Mikor benyitott elállt a lélegzete. Szerelme ott feküdt a szoba közepén, egy ágyon és mellkasa erősen át volt kötve egy fehér ruhaanyaggal.

• Sesshoumaru! – örült meg a lány és azonnal kedveséhez szaladt, és átölelte; Sesshomaru erre mozgolódni kezdett, majd végül kinyitotta a szemét, dermedten nézte a rá akaszkodó nőszemélyt. – Sesshoumaru. – mosolygott, mikor észrevette, hogy felébredt.
• Te ki vagy? – kérdezte a szellem és úgy nézett a lányra, mint egy bolondra.
• Hogy-hogy ki vagyok? Kagome. Em… -
• Elnézést… - lépett be ekkor egy igencsak csinos nő is a kunyhóba, és rosszallóan nézett Kagoméra.

Kagome ledermedten nézte, ahogy a nő odasétál Sesshoumaruhoz és csókot nyom arcára, majd a friss vízzel, melyet most hozott elkezdte törölgetni sebeit. Kai, lassan a lányra nézett, aki még mindig nem akart eltűnni, mint arra ő számított.

• Kagome vagy igaz? –
• I… igen… -
• Gyere ki velem egy percre. –
• Rendben. –
• Kai, ne hagyj itt… – kapott a démonnő keze után Sesshoumaru, és Kagome valami olyat vélt felfedezni, amit csak akkor látott a szellem szemében, ha ő vagy Rin bajba került, félelmet; mintha szorongana valamitől.
• Mindjárt jövök… -

***

• Sesshoumaru most már hozzám tartozik. –
• Mi? Ezt nem értem egészen… -
• Mara elmesélt mindent, amit vele tettél. Hagyd őt békén, addig jó neki, amíg nem emlékszik rád, se semmire, ami történt. –
• Mara, hiszen azt mondta, hogy neki nem mond… - “Ne erőlködj szívem. Már van egy jelöltem a helyedre. Sesshoumaru egy jóképű, erős youkai.” – Hát persze… Beszélni akarok Sesshoumaruval… -
• Felesleges, nem emlékszik rád. –
• Majd fog… -
• Látott téged az öccsével… Saját akaratából nem emlékszik semmire… Túlontúl fájdalmas lenne ez számára… -
• Az csak egy félreértés volt. –
• Sesshoumaru nem így véli; utoljára mondom: hagyd őt békén! –
• Nem! –
• Hát jó… - vette elő Kai megvető tekintetét, majd a lányba mélyesztette két centis karmait.

Kagome ijedtében felnyögött, pár vérző vájaton kívül nem szenvedett nagyobb sérülést. Lángoló szemekkel, újra elindult a kunyhó felé, de ismét megakadályozták. A lány levegő után kapkodott, és térdére esett; mielőtt elájult volna, még tisztán látta, hogy Kai és szerelme elhagyják a kunyhót.

***

• Kagome… - ütötte meg a lány fülét egy ismerős, lány női hang – Kagome… -
• Ki… Kikiyou… - ült fel, és kezét erősen fejéhez szorította, mert az borzasztóan fájt neki.
• Ki tette? – lett figyelmes a miko Kagome blúzán átütő vérre.
• Egy démon, valami Kai… Sesshoumaruval volt együtt. –
• Nem éreztél körülötte különös gonosz energiát? –
• Nem tudom, azt hiszem igen… -
• Had nézzem. – hajtotta fel a bemocskolt ruhadarabot, és szemügyre vette a kis véres krátereket.
• Nem veszélyes. Nem is próbált mélyebb sebeket ejteni. –
• Mert nem is volt rá szükség. –
• Hm? –
• Méreg, ezek mérgezett karmok… -

Kagome óvatosan lenézett hasára, a mélyedések körül tompa, fekete fényt vélt felfedezni, megdörzsölte szemét, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg jól látja e. A halott papnő kezével lassan közelített az egyik nagyobb vájat felé, de mikor megérintette volna, hirtelen elrántotta.

• Ez Naraku aurája… -
• Naraku aurája?! –
• Igen, úgy néz ki az a nő az egyik újabb teremténye volt. –
• A nyílvessző… -
• Megpróbálom. – ez sem sikerült – Most egyelőre csak bekötözöm, mást nem tudok vele tenni… Valószínű ezt a fényt, csak mi látjuk mikók, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod, ha emberek közé mész. Viszont Naraku nem véletlenül nem akarta, hogy ne halj meg… Valami célja van veled, és szerintem ezek a sebek segítik ebben… -
• Ha e mögött az egész mögött Naraku áll, akkor Inuyashát is ő… -
• Igen, miután úgy elrohantál, megtaláltam a csuklójára erősített hajszálat… hosszú fekete… -
• Pont, mint azé a nőé! Sesshoumarut is az irányítása alatt tartja… el akarta velem hitetni, hogy őt szereti ,és engem végleg elfelejtett, de akkor ez is csak valami átok… - kapta fel a fejét és azonnal talpra szökkent – Utána megyek! –
• De Kagome… -
• Sesshoumaru veszélyben van… -
• Rendben, de ezeket vidd magaddal, szükséged lesz rá… - nyújtotta át Kikiyou íját és a hozzá tartozó nyílvesszőket.
• Köszönöm! – sietett el a lány, és futás közben felugrott Choro hátára.

***

• Choro mi a baj? – kérdezte rémülten a lány, mikor észrevette “hátasa” hirtelen rázni kezdte fejét a levegőben; vadul hánykolódott, majd mintha eszméletét vesztette volna, vészjóslóan zuhanni kezdett az alattuk terülő erdő felé.

Choro végül egy sziklán landolt és azonnal visszaváltozott miniatűr állapotába, nem mozdult. Kagome valamivel arrébb erősen a földre esett, beletelt néhány perc, amíg képes lett felállni. Gyorsan odasietett kis kedvencéhez és ölbe kapva cirógatta, hátha felébred. Ekkor egy gúnyos kacajt vélt hallani és természetesen azonnal felismerte kihez tartozik ez a hátborzongató hang.

• Naraku… -
• Kagome, hogy vagy? –
• Hol van Sesshoumaru? –
• Nászúton… -
• Hol van Sesshoumaru?! – feszítette ki íját és most sokkal indulatosabban kiabált.
• Te most ne vele foglakozz, majd látni fogod, ha úgy akarom… -
• Naraku, te átkozott! –
• Nem szívem… most nem én leszek az ellenfeled. Kagura! Szórakoztasd egy kicsit vendégünket. – kacagott fel ismét, majd szokásához híven eltűnt

A szélboszorka unott képpel leszállt a lány elé, majd úgy pár perc múlva megszólalt.

• Azt parancsolta, hogy sebesítselek meg, ne öljelek meg, csak lassítsalak le… Valamire készül, és Sesshoumaru is benne van… -
• Ki az a nő, Kai? –
• Egy újabb reinkarnáció, Hakudoushihoz hasonlóan ő is a szívre gyakorol mély benyomást. –
• Aham… -
• Ha úgy megyek vissza, hogy nem is sebesítettelek meg, még nagyobb veszélybe kerül az így is penge élen táncoló életem, amit igencsak nagyra becsülök. – nézett a háta mögött lesben álló mérges-darazsakra, amik nagy valószínűséggel a fejleményekre várnak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy közvetítsenek uruknak, Narakunak.
• Persze… - mondta lány és felkészült a fájdalomra.

Kagura kinyitotta fess legyezőjét és lazán suhintott vele egyet. A lány mindkét oldalán szimmetrikusan vágások jelentek meg. Arcánál, mely leginkább Sesshoumaru méregcsíkjaira emlékeztetett, vállán, alkarján, derekán, kettő a combján és egy a lábszárán. Összerogyott; még kérdezni akart valamit a szélboszorkától, de ekkor zajra lettek figyelmesek. Yukamo jelent meg és értetlenül körözött szemével a két nő között.

• Hát ti meg? Azt hittem nem bántjátok egymást… -
• Ez csak színjáték. - magyarázta Kagome.
• Na, nekem mennem kell. – intett Kagura, majd felszállt a magasba, még váltott egy titokzatos mosolyt a szelemmel, majd ő is eltűnt.
• Veled meg mi történt? Sesshoumaru elhagyott? – lépett közelebb a még mindig térdeplő lányhoz és gúnyos vigyorral nyugtázta kárörvendését.
• Nem, Naraku keze van az egészben! –
• Nekem inkább úgy tűnt, hogy egy csinos hölgyike irányítja a szálakat. Sesshoumaruval igen jól összemelegedtek, már amennyit én láttam… -
• Az a nő, olyan, mint Kagura; Naraku egy újabb reinkarnációja, azzal a lényeges különbséggel, hogy esze ágában sincs segíteni nekünk. –
• Oh… az baj, nem? –
• De az baj, méghozzá elég nagy baj! Sesshoumaru vele van! –
• És kéne bennem annyi tisztességnek lenni, hogy segítek neked? –
• Nem kértem! –
• Akkor nélkülem is boldogulsz… -
• Hát… nem igazán… -
• Hm… könyörögj! –
• Mi?! –
• Könyörögj érte! Kérlek, fenséges Yukamo nagyúr, ki szellemek közt első, szánd meg egy nyomorult halandó esdeklő kérését és segíts kiszabadítani Sesshoumarut. –
• Kérlek, fenséges… -
• Hé! Csak vicceltem. Az unokatestvérem. –

Kagome erre már nem felelt, lágyan elmosolyodott és mivel erre Yukamo hülye képet vágott, gyorsan elindultak…

***

• Erre tart az a lány. –
• Igen tudom. Jön megmenteni a szerelmét, de mivel egyedül nem birkózik meg ezzel a feladattal, hozza nekünk a drágalátós rokont. –
• Igen, valami Yukamo… -
• Gondoskodnál róla? –
• Persze, megölhetem? –
• Tégy vele, amit akarsz, engem csak az érdekel, hogy a lány egyedül, de eljusson ide. –
• Rendben… - bólintott Kai és kiballagott a palota kapuján, arcán olyan félelmetes, gonosz vigyorral, amelyet talán még gazdája sem öltött soha.

***

• A sötétbe tapogatózunk, ez olyan, mintha tűt keresnénk a cérnakazalban. – nyafogott Yukamo és kellemetlen arccal cammogott tovább a Kagome mellett, aki a még mindig eszméletlen Choro fülét vakargatta.
• Nem. Érzem, hogy erre kell menni. –
• Remek! Most már tűt keresek a szénakazalban egy bolonddal. –
• Ne… -
• Pszt! – intette csöndre a lányt, hirtelenjében.
• Mi az? –
• Naraku szaga… -
• Naraku? –
• Igen. –
• Micsoda véletlen. – jelent meg ekkor egy finom női alak.
• Kai! – vett elő egy nyílvesszőt Kagome és rögtön ki is feszítette.
• Nem tenném… -
• Már miért nem? –
• Yukamo kedvesem… - húzta széles mosolyra vörös ajkait a nő és karjaiba zárta Yukamot, aki eléggé kábának tűnt.
• Már őt is? –
• Drágám, te velem szemben nem győzhetsz. Apropó én sietnék Sesshoumaruért… - vigyorgott, azzal eltűnt a youkaival együtt.
• Fenébe! – fakadt ki Kagome és most már rohanva sietett előre; arra, amerre az ékkövet érezte.

Szörnyen fájt a lába és szúrt az oldala. Szeméből könnyek potyogtak, míg nem egy ismerős hangra lett figyelmes:

***

***

• Régóta várlak. – mondta unottan Naraku, de arcáról elmaradhatatlanul kirívott a kárörvendés.
• Hol van Sesshoumaru és Yukamo? –
• Yukamoval, egyelőre még nem kell törődnöd… -
• Hol vannak? – feszítette ki ismét íját, Chorot a földre téve.
• Nem aranyom, neked most sem én leszek az ellenfeled… Sesshoumaru. – szólt és ezt követően megjelent a már imént bejelentett szellem.

Szeme zavaros volt, Száját beszédre nyitotta volna, de még idő előtt meggondolta magát és egyszerűen csak meglódult előre. Karmaival három csíkot vázolt a rémült lány vállára, így az már néggyel is büszkélkedhetett. A youkai ismét lecsapott, Kagome egy ugrással el tudta annyira kerülni, hogy ne hasába, ami már így is eléggé fájt neki, hanem ismét karjába kapja a vájatokat. Sesshoumaru végignézett kezén, majd mélyen a levegőbe szippantott. Érezte a vér mámorító illatát és ettől szinte teljesen lerészegedett.

• Mi, az? Miért nem támadsz vissza? – gúnyolódott a gonosz félszellem.
• Átkozott! –
• Túl gyenge vagy hozzá, vagy egyszerűen, nem akarod elintézni? – dobott egy ezüst tört Kagome elé; az eddig vadul vagdalkozó szellem, most megállt egy helyben és fejét a magasba szegte, szabat utat adva ezzel védtelen nyakához.
• Undorító vagy! Miből gondolod, hogy én ezt valaha is megtenném?! Ez már eléggé lejárt próbálkozás; mindig ugyanezt veted be! –
• Én adtam neked esélyt az életben maradáshoz… Sesshoumaru, öld meg, csak az ékkövet hozd el. – parancsolta, majd elment.

A szellem úgy látszott engedelmes szolga, megropogtatta ujjait, és ismét a lánynak vetette magát.

• Sesshoumaru… Sesshoumaru, kérlek, figyelj rám… - könyörgött Kagome, de hasztalan a félelmetes karmok ismét hasába mélyültek.

“Mennyiszer játszottuk ezt már el…” – gondolta és térdre rogyott fájdalmában.

• Sesshoumaru… figyelj rám… Tudom, hogy te ezt nem akarod… figyelj rám… - próbálkozott megint, de szerelme újra meg újra sérüléseket ejtett rajta – Sesshoumaru… - most egy pillanatra megállt.

Nézte a lány ajkán kicsorduló vérpatakot, amint az előkelően végigcsordul állán, és végül a zöld szoknyán állapodik meg, ezzel mély-bordóra festve azt.

• Sesshoumaru… -

A szellem karmai megint a lány hasába hatoltak, várt egy kicsit, meg sem próbálta kihúzni. Kagome szemében könnyek gyűltek, száját nem tudta becsukni; a torkában hirtelen megnőtt gombóctól alig kapott levegőt. Hirtelen ötlettől fogva átölelte a youkait. Jó szorosan magához húzta, amivel még nagyobb fájdalmat okozott magának. Állát ráhajtotta a még mindig nem mozduló Sesshoumaru vállára, és fülébe halkan suttogni kezdte azt, amitől javulást várt. Egy darabig, csak így térdeltek ott mozdulatlanul, majd Kagome utolsó reménysugarával megcsókolta szerelmét. Szeméből egy gyöngy könnycsepp hullott le, mint tiszta gyémánt. Keze, mely eddig kitartóan szorított a youkai kimonóját engedett, majd végül végleg elernyedt. Már émelygett a szájába szivárgó vértől. Úgy érezte, nem bírtja tovább. Összes sérülése hirtelen elkezdett fájni, lüktettek, valószínűleg a nagy mennyiségű vérveszteségtől.

• Ka… Kagome… - Kagome utolsó erejével még felnézett és elégedett mosollyal látta, hogy a csókja meghozta várt hatást, majd elájult.

Sesshoumaru nézte az ölében elterülő lányt, akinek szájából még mindig kegyetlenül csorgott a vér. Saját lábán is valami meleget érzett, félve lenézett, majd észrevette hófehér nadrágján egy, egyre csak terjedő bordó folt terült vészjóslóan. Ijedten vizsgálta kezét, melyen ugyan azt az anyagot vélte felfedezni: Kagome vérét. Ekkor mindent megértett:

Ő volt; ő tette. Hasított tudatába e rémes gondolta. Átölelte az ernyedt testet és halk zokogásban tört ki.

***

• Sesshoumarut ép az imént vesztettem el… Naraku, azt mondta, hogy bármit tehetek veled… - magyarázta Kai, a bamba youkainak, aki nem csinált semmit, akkor sem, amikor a két centis karmok belé hasítottak – akár meg is ölhetlek… - nyomott most csókot Yukamo szájára, noha ez a viselkedés eléggé ellentétesnek tűnt beszédével.

Ekkor Kai hirtelen félreugrott. Közé és Yukamo közé hatalmas szélkarmok csapódtak be üllők módjára.

• Vedd le róla a mocskos kezed. – kiáltott Kagura és egyből lepattant tolláról, egyenesen a youkai mellé.
• Ó… ezzel bevallom megleptél… -
• Ha nem akarsz még pár ilyen kellemetlen meglepetést, akkor tűnj el! –
• Ő az én prédám. Naraku nekem adta az életét. –
• Ha neked megéri a saját életed fejében… - szólt és legyezőjével intett egyet.
• Eléggé vakmerő ez tőled nem gondolod? – Kai ügyesen kikerülte a támadást, majd ő is odakapott.
• Fogd be! – csapott le ismét.

A meccs kimenetele végül Kagura javára számolható. Amikor Kai a számára oly fontos gúnyolódással volt elfoglalva, egy óvatlan pillanatban hasába fúródott egy szélkarom.

• Ügyes… - nyögte.

A szélboszorka odaállt fölé és elvégezte a kegyelemdöfést. Sóhajtott egy mélyet, majd az akkor érdeklődően körbepislogó Yukamo felé fordult.

• Máskor vigyázz jobban. – dörmögte, majd már állt is volna tovább, ha mellkasába nem hasított volna bele az a iszonyatos fájdalom. Gyorsan nem létező szívéhez kapott és zilálva kapkodott levegő után – Átkozott… - suttogta, majd újult erővel talpra szökkent.

Kezét ekkor hirtelen megfogta valaki és arra eszmélt, hogy Yukamo karjaiban fekszik. A szellem lágyan megcsókolta a meglepett Kagurát, majd ismét elengedte. Kagura nem felelt, szája sarkában megint megjelent az a kis titokzatos mosoly, majd sietve felszállt a magasba és elrepült. Boldog volt, szörnyen boldog.

***

• Kagome… - ölelte át a lány testét Sesshoumaru és szeméből még mindig könnycseppek gurultak.
• Már megint… - jelent meg ekkor Yukamo és jó mély levegőt vett, majd lassan kifújta – Jobb lenne gyorsan elvinni, valami faluba, mert elvérzik.

Sesshoumaru lassan fölnézett unokatestvérére, aki a szokásos unott arc helyett, némileg aggódott. Valahol, mélyen… Most ostobának érezte magát; a nagy bánattól, vagy csak éppen figyelmetlenségből nem vette észre a lány nehézkesen, de dobogó szívét. Bambán bólintott és elrohant, ölében Kagoméval. Yukamo egy darabig fájdalmas képpel bámulta a földön heverő Chorot, majd miután túl volt még egy sóhajon, két újjal, mintha nem akarná bemocskolni magát vele felemelte, és ügyelve arra, hogy ne siessen, követte unokatestvérét.

***

• Sesshoumaru… Mi történt vele? - kérdezte Kaelde, mikor látta a youkai rémült arcát, miközben lefektette Kagomét az ágyra.

Sesshoumaru nem felelt lehajtotta fejét, nem nézett az anyó szemébe. Az öreghölgy pontosan tudta mit jelent ez… Hányszor hozta Inuyasha így oda Kagomét. Nem mondta meg mi történt, csak segítséget kért. A bűntudat miatt…

• Kérlek, menj ki, ameddig megnézem, és szólj Kikiyounak, hogy jöjjön, rá is szükség lehet, többet tud nálam…
• Rendben. – biccentett és megkereste a halott mikót, mely számára oly egyszerű volt, mint másoknak az egyszeregy.

Követte a nő illatát, egészen a szent fáig. Ott találta Inuyashával együtt. Ültek a friss, harmatos fűben és beszélgettek. Egy kicsit habozott, hogy megszakítsa őket, de végül rávette magát.

• Kikiyou… - szólította meg a papnőt; az, felé fordult, és kérdően tekintett – Kagome… bent van a kunyhóban, Kaeldével… -
• Kagome? –
• Igen, súlyosan megsérült. –
• Megyek. – indult el otthagyva ezzel kedvesét.

***

• Mi történt? – lépett be a kunyhóba Kikiyou.
• Ezeket a nagyobb sérüléseket el tudom látni… de vannak itt ilyen kis karomnyomok… -
• Nem tudsz hozzáérni? –
• Nem… -
• Látod a fekete fényt? –
• Igen, mi ez? –
• Amikor elmentem Kagome után, ájultan találtam. Naraku egyik gyermeke csinálta ezeket, én sem tudtam hozzáérni… -
• Ajaj… ez nem jelent semmi jót… Gondolod, hogy talán ennek még lesz következménye? –
• Lesz, de félek Kagome fogja a legjobban megszenvedni… -

***

• Sesshoumaru… - fordult a hanyou testvére felé – Én sajnálom… azt a csókot, nem voltam magamnál… -
• Igen tudom… én is tapasztaltam. Akitől bocsánatot kell kérned az Kagome. – itt összeszorult a szíve; arra gondolt, hogy meri ezt pont ő mondani, majd utólag hozzátette – Megütöttelek, kvittek vagyunk. –
• Rendben. Egyébként, hogy van? –
• Nem tudom, nézzük meg. –

***

Mikor leértek már Sango és Miroku is ott térdepelt a lány mellett. A kis rókadémon fel alá ugrált Kagome körül, aki még ugyan fáradt szemekkel pislogott, de már ébren volt. Mikor meglátta, kik jöttek le hozzá, csak lágyan elmosolyodott. Inuyasha megkérdezte, hogy érzi magát, majd mire erre a “remekül” feleletet kapta, aggódva letérdelt a többiek mellé. Yukamo is befutott, hanyagul odadobta az anyónak Chorot és úgy ült le, mintha szét akarna esni; most is csak a csinos szélboszorka járt az eszében. Kaelde megállapította, hogy meglehetősen sok jutott ki neki a Naraku féle gonosz aurából, és nekilátott gyógyteát főzni. Kagome megérdeklődte, hogy azért rendbe jön e, és megnyugtatóan hatott rá a “persze”. Kis idő múlva az egész házikó kiürült. Különféle indokokkal, mindenki lemorzsolódott, hogy együtt hagyják a Sesshoumaru - Kagome párost.

• Hogy vagy? – kérdezte a youkai és leült a lány ágya szélére, tekintete tele volt aggodalommal.
• Jobban… - mondta, bár a szellem által szerzett sérülések nagyon fájtak neki.

Sesshoumaru egy pillanatra elfordult, majd mikor újra visszanézett, a lány csókjával találta magát szembe. Megmerevedett karjai erre ellágyultak és körbefonták a törékeny testet. Mikor szétváltak, Kagome mélyen a szemébe nézett.

• Jól vagyok, tényleg… -
• Hm. – bólintott Sesshoumaru, de szájában még mindig érezte a lány édes vérének ízét, most mégis rosszul volt tőle.

***

Egy héten belül újra útnak indultak. Kagome még haza szaladt; felkapott egyet a számára felhalmozott iskolai egyenruhák közül, és étellel megtöltött hátizsákjával sietett is vissza. Kissé nehézkesen, búcsút intett barátainak és mentek Rinért no meg persze Jakenért, akik eddig Mara – sama társaságát élvezhették, bent valahol az erdő közepén.

• Sesshoumaru. –
• Mara. –
• Anya. – vigyorgott Yukamo ölelésre tárva karjait; anyja erre elejtett egy “uram segíts” rimánkodást, majd keresztfiához fordult.
• Már azt hittem, jobbra fordulnak a dolgok. – nézett itt szúrós szemmel Kagoméra, aki immár Rin kezét fogta.
• Az egész egy félreérés volt. –
• Javíthatatlan, de még mindig jobb, mint ez a szerencsétlen. – tekintett itt dalolászó fiára, aki énekét pár diabetikus balett mozdulattal hitelesítette, és a végén nagyot röhögött, saját hülyeségén – Na jól van, menjetek… - intett lemondóan a démon asszonyság és visszasétált szerény kis lakába.

A kis csapat tovább indult, teli reményekkel, jókedvűen, széles mosollyal arcukon. Még egy kaland, amit sikeresen túléltek.

Folytatás következik…

Remcsizem tecccccccccccett

Haszina@freemail.hu