18. fejezet – A szerelem ereje

Sango karba tett kézzel lépkedett a fedélzeten.
- Miroku, ez már túl sokáig tart, menjünk értük! Segítségre van szükségük. Kérlek, menjünk! – kérlelte közel századszorra Mirokut, aki végül beadta a derekát.
- Rendben, szerelmem. Csak velük együtt jövök majd vissza.
Sango mosolyogva megölelte vőlegényét, és megcsókolta.
- Vigyázz magadra! – súgta a férfi fülébe.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! – vetette bele magát magabiztosan a kis csónakba a kalóz.
Sango aggódva figyelte, amint Miroku és a csónak egyre lejjebb ereszkedik a vízre. Azután a férfi evezőt ragadott és a sziget felé vette útját. Megérkezése után Miroku besettenkedett a városba, hogy rátaláljon a börtönre. Ekkor beszélgetés szavai ütötték meg a fülét.
- Hallottad, hogy kivégezték az Ezüst Hanyou-t?
- Ne lódíts! Hogy a csudába tudták volna elkapni?
- Azt sajnos nem tudom, de így már legalább nem kell tőle rettegnünk. Visszament a pokolba, ahová tartozik.
- Fenébe! Ha csak sejtenék! – rémült meg Miroku. – Doshiou (mit tegyek)?
Támadt egy ötlete. A lába előtt egy üres üveg hevert. Ez az, amire most szüksége volt! Az egyik katona mögé settenkedett. Megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben, magasra emelte az üveget, majd nagyot sújtott a rend őrének fejére, aki eszméletlenül terült el a földön. Miroku elrejtette a férfit és magára öltötte annak ruháit. Immár kissé nagyobb biztonságérzettel sétált az utcákon. Egy kicsit arrébb egy másik katona is unottan őrködött.
- Elnézést, uram, de merre találhatom a börtönt? Sajnos eltévedtem ebben a nagy sötétben.
- Azelőtt még nem láttalak errefelé – meredt rá a férfi. Miroku érezte a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppek hűvösségét, de a katona hirtelen elmosolyodott. – Én is ugyanilyen voltam, mikor idekerültem. Én is fiatal voltam, korodbeli… de lássuk csak… menj egyenesen abba az irányba, és az út bal oldalán találod majd.
- Köszönöm, uram!
- Semmi baj, kölyök. Ne aggódj, hamarosan hozzászoksz.
Miroku az idős katonára mosolygott, majd elindult arra, amerre küldték.
- Ó, Kami-sama, add, hogy még időben érkezhessek! – mormogta magában.
Végül megérkezett a keresett épülethez és belépett. A két őr, akikkel Kagome is beszélt korábban még mindig éberen vigyázott. Mikor meglátták a közeledő kalózt, mindketten haptákba vágták magukat és szalutáltak.
- Üdvözöljük, kapitány!
„Kapitány?!” – Miroku értetlenül nézett végig a ruháját díszítő jelvényeken. Épp a helyi erők kapitányát sikerült leütnie!
- Pihenj, fiúk! – köszörülte meg a torkát. – Hová viszik a már kivégzett elítélteket és merre vannak a fegyvereik?
- Uram, az erődben tartják őket. A testeket elégetik, a fegyvereket pedig eladják.
- Köszönöm, katonák, csak így tovább! – Miroku próbálta palástolni aggodalmát. Biccentett egyet az őröknek, majd ismét kilépett az utcára. A két bennmaradt katona egymásra nézett.
- Nem is tudtam, hogy keletről is vannak itt katonák.
- Biztos Lord Higurashival érkezett.
Eközben odakint Miroku felszállt az első ló hátára, amit csak meglátott és az erőd felé vágtatott. Múltkor InuYasha hátáról jól láthatta mostani úti célját.
- Kérlek, meg ne halj nekem!

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Kagome újdonsült férje mellett ült az esküvőt követő fogadáson. Nem hallott semmit. Nem mondott semmit. Alig élt. Naraku közelebb vonta magához. Arrébb akart húzódni, de a teste egyszerűen nem engedelmeskedett neki. Tudatalattija is telve volt keserűséggel. Naraku egész végig elégedetten mosolygott. Kagome nem törődött vele, mint ahogy semmi mással sem. Gondolatai máshol jártak.
Nem láthatja többé azt a szép arcot…
Nem veszhet el a borostyánszín szemek tekintetében…
Nem simíthat végig a hosszú, ezüstös hajon…
Nem érintheti meg az imádni való füleket…
Nem érezheti, ahogy karjaiban tartja…
Nem érezheti, ahogy megérinti…
Nem érezheti lélegzetét nyakán és ajkain…
Nem hallhatja azt a nyers, mégis lágy hangot…
Nem érezheti a puha ajakat a sajátjain…
Nem hallhatja, ahogy mondja… „Szeretlek”…
Lelki szemei előtt ő ott állt a hold sápadt fényében, és lassan felé fordult…
- Kagome… Kagome?
Mintha villámcsapás érte volna, kilépett emlékei közül és ismét a szomorú valóságban találta magát. Édesanyja térdelt előtte.
- Ma…ma?
Naraku dühösnek tűnt. Egész este megpróbálta magára vonni Kagome figyelmét, de a lány végig csak a semmibe meredt. Mrs. Higurashi megsimogatta lánya arcát, majd japánul szólt hozzá.
- Gyönyörű vagy, akár egy angyal.
Kagome kissé megkönnyebbült. Szeretett volna anyja nyakába borulva zokogni, de akkor nem tudná már elhitetni Narakuval, hogy mennyire erős jelleme is van.
„Hát így fogok élni. Nem fogom engedni Narakunak, hogy azt higgye, könnyen megtörhet engem! De… de…”
Mintha egy nehéz követ kötöttek volna a bokájára és a mély vízbe dobták volna – tudva, hogy ha abbahagyja az úszást, megfullad. Ki kellett tartania, de úgy érezte, InuYasha halálának súlya úgy húzza lefelé, mint a szikla a lábán, és ha nem lesz erős, Naraku fogja megfojtani. Kimerült volt. Mrs. Higurashi pillantásával próbálta megnyugtatni lányát. Naraku szikrázó szemekkel meredt a lányával elfoglalt nőre, aki ezt nem vette észre, Mr. Higurashi viszont igen. Gyorsan felesége mellett termett, majd kezét a nő vállára tette.
- Hagyjuk őket, Aino-chan, szerintem már menni szeretnének.
Kagomét heves émelygés fogta el. Tudta, hogy a mai éjjel mivel járna, és cseppet sem vágyott rá! Legszívesebben anyjába kapaszkodva kiabálta volna világgá vágyait: „Kérlek, vigyetek vissza! Vigyetek haza! Vigyetek InuYashához!” Mégis szótlanul nézte, ahogy szülei lassan eltűnnek a szeme elől.
- Mama…? Papa…? - nyöszörgött, de Naraku megragadta a kezét és felhúzta a székről.
- Gyerünk, drága feleségem, menjünk haza.
„Ezt InuYashától akartam hallani…” – remegett meg rémülten a lány.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Kagome új ágyán feküdt, ami sajnos ugyanúgy volt Narakué is. A férfi korábban utasította, hogy menjen az ágyra, és várja meg őt. Kagome ki akart mászni az ablakon. De ha elszökne, mit szólna Naraku? Talán ha elszökne, élhetne a kalózokkal, ahol már Miroku a kapitány. Sango szerencsésnek mondhatta magát, de már biztos nagyon aggódott érte. Ekkor lépéseket hallott.
- Ne, Kami-sama! Ments meg! Csinálj földrengést! Hurrikánt, tornádót, bármit! Csak kérlek, ments meg, Shu (uram)! – Kagome halk imát mormogott, ahogy a baljós lépések egyre közeledtek, majd Naraku lépett be a szobába.
- Izgatott vagy, szerelmem?
- Keh… - a lány magában elmosolyodott, ahogy kimondta az ismerős szót.
- A feleségem vagy, így ez a rész elkerülhetetlen!
A férfi közelebb lépett. Kagome az ágytámláig hátrált, de onnan már nem volt menekvés. Naraku lassan az ágyra nehezedett és a lány fölé kerekedett. Kagome dühösen meredt rá.
- Nyugodj meg, szerelmem, élvezni fogod… - a férfi csókokkal halmozta el a lány nyakát és vállait. – Túl rég óta várok erre…
Kagome összerezzent. 16 éves volt, a kormányzó pedig 26… túl rég? Perverz! Minden egyes érintésnél megremegett.
- Nyugodj meg és csak élvezd!
Már a férfi hangjától is émelygés fogta el. Naraku kezeivel igyekezett lehámozni Kagoméról a hálóinget. A lány összeszorította fogait.
„Kami-sama! Tudom, hogy ott vagy! Segíts! Kérlek! Földrengés… tornádó, hurrikán! Bármi!”
Hirtelen egy villám nagyot villant odakint, az ablak kitárult, a gyertyák kialudtak.
- Mi a pokol?! – mordult fel Naraku.
Kagome rémülten felsikoltott, amikor egy nemrég megölt jaguár teteme repült be a szobába a nyitott ablakon keresztül. Naraku még mindig Kagome fölül bámult az állatra. Egy árnyék rajzolódott ki a földön, majd egy újabb villámcsapás ismét megvilágította a helyiséget. Kagome szíve a torkában dobogott.
- Mit csinálsz?! – morogta az ismerős alak.
Könnyek csordultak végig Kagome arcán. Mielőtt feleszmélt volna, az alak a földre taszította Narakut, és a kormányzónak vetette magát.
- Te voltál… Te voltál!! – kiáltotta.
- InuYasha? – suttogta hitetlenkedve Kagome.
A férfi szeme sarkából a lányra pillantott, majd figyelmét ismét Narakunak szentelte.
- Te voltál! Lelőtted Kikyout… azután engem is…
- Hát emlékszel rá? – nevetett Naraku.
- Bár elfelejthetném!
Túl sötét volt ahhoz, hogy Kagome tisztán kivehesse az imént berontó alakot, de minden egyes villámlásnál futó pillantást vethetett rá.
„Ez vajon InuYasha szelleme?” – gondolta.
A „jelenés” felemelte kezét; karmai élesebbeknek tűntek, mint általában.
- InuYasha – sóhajtott Naraku -, miért állsz mindig a szerelmem útjába?
- Mit akarsz ezzel? – vigyorgott InuYasha.
- Valaha én is ember voltam – mosolygott önelégülten a kormányzó.
- Valaha? – döbbent meg Kagome.
- Mi ketten nem is vagyunk olyan különbözőek, InuYasha.
„Ez tényleg InuYasha? – Kagome szíve még hevesebben vert. – Vagy csak egy bosszúálló lélek?”
- Mi a fenéről beszélsz? Egyáltalán nem hasonlítok rád!
- Én is hanyou vagyok!
- Nani?! – csattant fel InuYasha és Kagome.
- Valaha ember voltam és Onigumonak neveztek. Súlyosan megsérültem, de a nagylelkű Kikyou megmentett. Beleszerettem, de le voltam bénulva, ezért több ezer youkainak adtam át a testemet, és létrejött Naraku.
A két fiatal még mindig zavart volt. InuYasha karmait Naraku vállába mélyesztette.
- Akkor miért ölted meg Kikyout?
- Mert hozzád tartozott, feleségül vetted volna. Láttam, ahogy feléd fut azon az éjszakán, ezért megöltem, és azt hittem téged is. Újból megpróbáltam végezni veled, de még mindig életben vagy.
- InuYasha? – suttogta könnyezve Kagome. – Akkor ez nem csak álom?
Örömmel vetette volna magát a hanyou karjaiba, de azzal mindkettőjük életét kockára tette volna. InuYasha hallotta a lányt, és már épp válaszolt volna neki, de kénytelen volt ismét Narakura figyelni.
- Miért akarod ennyire Kagomét?
- InuYasha, te beleszerettél. Akárcsak én…
- Mit tudsz te a szerelemről te… - eszébe jutott, hogy Kagome is a szobában van – te idióta! Te csak a vágyat ismered! De van még egy kérdésem… mire jó ez az új törvény? Mi a célod vele?
- Hatalom.
- És a bátyám? Ő mit szól hozzá?
- Megegyeztünk, hogy ha segít elkapni téged, megkímélem az életét. Azonkívül hamarosan fia születik.
InuYasha vonásai egy percre ellágyultak. Nagybácsi lesz? De utána ismét felemelte kezét.
- Eddig tartott az életed! Most véged van, Naraku!
- Tiéd az elsőbbség!
Naraku valahogy kicsusszant a hanyou szorításából és ágyra állt. InuYasha morogva nekiugrott, de a kormányzó félrevetődött az útjából. Kagome összekuporodva figyelte a két férfi élethalál harcát. Könyvek potyogtak a polcokról, drága szobrok törtek darabokra. Ám ekkor valami váratlan történt. Naraku hatalmas, csápos szörnyeteg alakját öltötte magára, karjai elvékonyodtak és megnyúltak.
„Ehhez akartak férjhez adni?!” – háborodott fel Kagome.
Rémülten figyelte, ahogy Naraku egyre vadabbul és vadabbul támadta InuYashát.
- Sankon Tetsusou (Vasromboló lélekrabló)! - a hanyou sem volt rest, viszonozta a kormányzó-szörnyeteg rohamait.
Végül nehéz és kimerítő csata után, InuYasha karmait Naraku mellkasába mélyesztette, és kitépte a bent dobogó szívet. A kormányzó csápjai semmivé lettek, a férfi a földre rogyott.
- Nem lehet…! – nyögte, majd üveges tekintettel meredt a semmibe. Meghalt – végleg.
InuYasha a holttestre nézett, és levette az egyik falon lógó puskát. A hanyou elsütötte a fegyvert, majd a sikoltozó Kagome kezébe nyomta. Mélyen a lány szemeibe nézett, utána kivetette magát az ablakon. Kagome már épp azon volt, hogy utánamenjen, mikor cselédek és komornyikok özönlöttek a szobába. Némán meredtek az eléjük táruló látványra. Naraku a földön feküdt, mellkasát éles karmok tépték fel. Kagome kezében muskétát szorongatott, nem messze tőle pedig egy leterített jaguár hevert. A lánynak ekkor eszébe jutott, mit is kéne mondania.
- Ez az állat beugrott az ablakon, és megölte őt! Amikor felém indult, megfogtam a puskát és lelőttem! – az emberek elhitték a történetet, de Kagome nem állta meg, hogy meg ne kérdezze – Halottak valami… mást is?
- Mit? – mosolyogtak el az alkalmazottak.
- Tudjuk, hogy kényszerből ment hozzá Lord Narakuhoz – felelte az egyik öregebb komornyik.
Kagome is elmosolyodott és felnevetett. A fellegekben járt. InuYasha életben volt – bár erről senki sem tudott – és Naraku halott. Miután már mindenki elment, felkelt az ágyából és levette a gyűrűjét. Teljes erőből Naraku holttestének hajította az arany karikát.
- Vedd úgy, hogy elváltunk, átkozott!

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Miroku közvetlenül a hajóra vitte InuYashát, a hanyou akarata ellenére.
- Menj és feküdj le! – győzködte barátját Miroku. – Visszahozom Kagomét. Pihenned kell!
- Nem kell pihennem! Kagoméra van szükségem!
- InuYasha, egy nap a makacsságod végez veled! – rázta meg a fejét az első tiszt. – Már tanulnod kellett volna az eddigiekből! Pihenj le, én pedig majd visszahozom őt.
- Keh! – mérgelődött a hanyou.
Miroku elmosolyodott.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Kagome félt, hogy talán beleőrül a történtekbe. Addig nem nyugodhatott, amíg nem látja őt újra, és nem ölelheti át. Az éj leple alatt az öbölbe futott, azt remélve, hogy ott leli Mirokut. Nagy örömére nem is tévedett.
- Kagome-sama! Siess! – Miroku nem vesződött azzal, hogy a partra húzza a csónakot. Kagome még mindig hálóingében lépett a derékig érő vízbe. Miroku felsegítette a csónakba, de keze közben a lány fenekére tévedt. A pofon nem váratott sokáig magára.
- Miroku! Gondolj Sangora!
- Bocsi, a szokás hatalma – dörzsölgette állát a kalóz.
Miroku megragadta az evezőket, de észrevette Kagome szorongó arckifejezését.
- Kagome-sama? Jól vagy?
- Hogyan? – kérdezte a lány.
- Nos, ez egy hosszú történet… - mosolyodott el a kalóz.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

* Visszaemlékezés *

Miroku végre megérkezett az erődhöz. A falak mögött tűzrakás izzott.
- Gyerünk, InuYasha! Jobban teszed, ha életben vagy, különben meghalok csak azért, hogy ismét végezhessek veled!
Kitárta a kapukat, de félelme beigazolódott. Mindenfelé őrök véres testei hevertek, néhányuk még elkeseredett harcot vívott. InuYasha kegyetlenül mészárolta a katonákat, mellkasát hét lőtt seb borította. Ismét youkai-já vált.
- Á, a sz*rba! – gondolta Miroku. Tudta, hogy nem szabad szélirányba állnia, valamint észrevetetnie magát. Körülnézett, a fegyverszoba után kutatva. A fal mellett álló őrhelyek mögött settenkedett, mikor egy férfi felhördült. InuYasha egy újabb emberi életet oltott ki… A hanyou haragosan morgott és ugatott, akárcsak egy veszett kutya.
„Ugat? – futott át az első tiszt agyán. – Sosem hallottam még ugatni!”
Végre odaért az egyik főépülethez és belépett.
- Yatta! – kiáltott fel halkan. Megtalálta a keresett szobát, és pont előtte volt a Tetsusaiga. Már éppen megragadta volna, mikor előtte termett InuYasha.
- A francba! – bukott ki Mirokuból.
InuYasha arcán vad, önelégült mosoly ült.
- Mész valahová? – morogta a hanyou.
Miroku megrémült. Még sosem állt szemtől szemben a démoni InuYashával a Tetsusaiga nélkül.
- InuYasha, én vagyok! Miroku! A legjobb barátod!
Tudta, hogy InuYasha nem ismer rá, de meg kellett próbálnia. Ha valahogy meg tudná őt kerülni!
- Mit keresel? – kérdezte fenyegetően a hanyou.
Miroku felmászott az egyik őrhelyre, tudva, hogy a démon követi őt. Miután InuYasha is felért, az első tiszt levetette magát és megragadta a Tetsusaigát. A hanyou megpróbálta elkapni Mirokut, de a kard hatástalanította a támadást, és a falnak repítette a démont. Miroku kifutott az udvarra. InuYasha megrázta fejét és üldözőbe vette barátját. Miroku az udvar közepén állt. InuYasha fenyegetően felkacagott és egyre közelebb ment.
- Mégis mire vársz, te korcs? – kiáltotta Miroku. – GYERE ÉS KAPJ EL!
InuYasha felugatott és morogva rárontott áldozatára. Miroku feltartotta a Tetsusaigát. A démon megragadta a kardot. InuYasha lassan visszaalakult hanyouvá, majd a földre roskadt.
- InuYasha! – futott hozzá a barátja. – Minden rendben?
- Hol van Kagome? – zihálta a hanyou.
- Nem tudom.
- Mi a fene van rajtad? – nevetett fel InuYasha.
- Hé, csak azért vettem fel, hogy mentsem az irhádat!
- Akkor keressük meg Kagomét és tűnjünk el innen! – állt fel lassan a hanyou.
- Hogy találjuk meg?
- Részben kutyadémon vagyok, megtalálom.
- Ki fogod szimatolni? – nevetett Miroku.
- Fogd be! – kupán vágta barátját. – Menjünk!
- Nekem is hiányoztál! – dörzsölte fejét az első tiszt. – Shimatta…

* Visszaemlékezés vége *

- Tehát InuYasha tényleg él? – bámult Mirokura Kagome.
- Igen, de alig – sóhajtott a kalóz. – Legalább egy hétig ágyban kell maradnia.
- Egy hétig! Jaj, ne!
- Kagome-sama, ő nem olyan, mint te vagy én. Higgy nekem!
Egyre közeledtek a hajóhoz. Végül Samuel és Paul felsegítette őt a fedélzetre.
- Jó téged újra látni! – mosolygott Samuel. Megjelent Shippou és Kagome karjaiba vetette magát.
- Kagome! – örvendezett a kis róka. – Azt hittem, soha többé nem látlak!
Sango is előkerült és boldogan ölelte magához barátnőjét. Ekkor valaki megszólalt mögöttük.
- Kagome…
Kagome szemei tágra nyíltak és megfordult. InuYasha ott állt a fedélzeten, bár kissé bizonytalanul. A lány pár pillanatig némán meredt rá, majd futva indult a hanyou felé.
- INUYASHA!!!! – kiáltotta.
Zokogva borult InuYasha karjaiba. A hanyou felsziszegett, mikor a lány hozzásimult sebesült mellkasához, de szorosan tartotta őt. Kagome sós könnyei égették sebeit. Nem törődve a fájdalommal felkapta a lányt, és az ágyukhoz vitte. Megpróbálta lefejteni magáról az ölelő karokat, hogy az ágy másik oldalára menjen, de Kagoménak esze ágában sem volt elengedni a fiút.
- Azt hittem, meghaltál! Halott voltál! De mégis élsz! Én… én…
InuYasha ölébe vonta a lányt, és végigsimított az oly régen érintett arcon.
- Azt hittem, sosem látlak viszont! – folytatta Kagome. - Sosem érinthetlek meg újra… Én… - felnézett a hanyoura. – Azt mondták, meghaltál! Hogy játszottad ki azt az orvost?
- Ha egy hírhedt kalóz vagy – mosolygott a kapitány -, tudnod kell úgy játszani, mint egy oposszum. Néhány szerzetes tanított meg rá. – Mellkasához ölelte a lányt, de még mindig nem érdekelte a rá törő fájdalom. – Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. Megbocsátasz? – a lány némán bólintott. – Szeretnék tudni valamit… Komolyan gondoltad, amit mondtál?
Kagome szemei elkerekedtek és kissé távolabb húzódott a hanyoutól, hogy a szemébe nézhessen, majd mosolyogva bólintott.
- Mondd ki… - simított végig a lány arcán InuYasha. – Csak szeretném újra hallani… kérlek…
- Szeretlek.
InuYasha érezte, hogy elönti a melegség és boldogság.
- Veled akarok maradni… - folytatta Kagome. – Örökké…
A hanyou szíve szinte kiugrott mellkasából. Arcán széles mosoly terült el, ahogy ujjaival végigsimított a lány ajkain.
- Én is szeretlek… Kagom…
Ám befejezni már nem tudta, mert Kagome hevesen megcsókolta.
„Élvezni fogok minden pillanatot, érintést és percet, amit veled tölthetek – gondolta a lány. - Örökké!”