Sebek

Kouga szemein fájdalmas homályosság derengett, amint
felébredt a ziháló álomból. Lábai nagyon fájtak, kötései
vörösen átáztak a sebek miatt, miket az a fiú okozott neki,
ki gúnyos mosoly kíséretében kitépte húsából a szilánkokat.
Izmai fáradtan zakatoltak, piszkos arca nehéz csatáról
árulkodott. Felsóhajtott, majd nehezen felült és meglepetten
testére tekintett. Páncélját valaki levetette. Izmos
mellkasán szoros kötés feketéllett a megalvadt vér miatt,
alatta a csípős gyógynövényekkel, mik kissé belemartak
gyógyuló húsába, mely forrón verejtékzett. Már rég
beköszöntött az este. A hold magasan ragyogott az égen.
Ropogó parázs festett bőrére narancsos árnyékokat, mik
jóleső melegséggel simogatták testét. Csodálkozva vette
észre a mellé elhelyezett sült halat, mire mohón rávetette
magát, mikor meglátta. Valaki ápolta...De ki? Kék szemei
végre megakadtak a fehér bundás alakon, ki a tűz mellett
gubbasztva nézte a pír, lobogó lángokat. Ayame felkapta a
fejét és zöld, érzéki szemeivel a fiúra nézett, ki fel
készült kelni, de a parázsló fájdalom miatt
visszaereszkedett a földre. A lány oda szökkent mellé és
selymes, ártatlan kezeivel visszafektette, majd valami
furcsa, idegen italt emelt oda Kouga száraz ajkaihoz:
-Tessék...ezt idd meg...
A fiú undor fintort ejtett, majd felháborodva felkiáltott:
-Mit  adtál te nekem?
-Ne törődj vele. A lényeg az, hogy segít!
A fiú acsarogva felállt:
-Nem kell a segítséged!
Ahogy felült, véletlenül hozzáért Ayame kezéhez. Az
érintéstől a lány szemei alá vörös pír szökkent fel. Kouga
zavart hörgést ejtett, majd érzelmeit tagadva makacsul
elfordult a Ayamétől. Sokáig ültek egymásnak hátat fordítva.
A lány vörös haján narancsos fények táncoltak, miközben
szelíd, kissé szomorkás szemeiben elérhetetlen látomások
lobogó tengereként habzott a tűz. Újabb érintést érzett,
mely ezúttal az egész oldalát görcsbe rántotta. Kouga
csendesen mellé ült és együtt nézték a pislákoló lángokat,
melyek parázsa halkan ropogott a hold ezüstös fátyolában.

Shippou virgoncul habzsolta a finomabbnál finomabb ételeket.
Szája szélén a rizs kövér pettyekben fehérlett, de nem
törődött vele. Még sosem evett ilyen finomat. Élményét
Kirara is osztotta, ki szorgalmasan ropogtatta az elé adott
finom csemegét. Inuyasha azonban most kivételes
fegyelmezettséggel ült az asztalnál. Hallgatag, arany
szemein messzi gondolatok homálya derengett. Csendesen nézte
az idétlenkedő kis rókát, olykor néha unottan rátekintett a
gőzölgő ételekre, majd sápadt szemei egy pillanatra
megakadtak a döbbent Kagomén, utána pedig újra eltemette
magát gondolataiba és folytatta a semmibe való bámulást. Az
Agg öreg ráncai hullámzani kezdtek, amint barázdás ajkai
elszakították egymást:
-A fiú...Beteg?
-Nem tudom.-nézett rá Kagome-Tudja, nem mindeg szokott ilyen
lenni. Általában nagy szájhős és kiálhatatlan egoista.
Örülhetünk, hogy most csendben van.
A lány azt várta, hogy a fiú sértődött morgásba kezd, de nem
történt semmi. Inuyasha még nem törődött bele Kikyo
halálába, hogy a papnő életét áldozva végzett Narakuval.
Kagome zavartan az öreg fele pillantott és elmosolygott:
-Nagyon köszönjük, hogy vendégül lát minket. Nem is tudjuk,
hogy hogyan fejezhetnénk ezt ki.
-Mondjuk úgy, hogy mindannyian megtiszteltetek a
jelenlétetekkel.-suttogta barátságosan az öreg mély, hörgő
hangjával.
-Tudja, nem rég végeztünk egy nagyon veszélyes ellenfelünkel
és néhányan elvesztettünk valamit a csatában.
Pontosabban valakit...
-Oh, igen. A győzelem nem mindig gyógyír a harcban szerzett
sebekre, amik olykor nagyon nehezen gyógyulnak.
-Sango kiment levegőzni. Tudom hogy miért. Elvesztette az
öccsét. Miroku kiment, hátha sikerül megvígasztalnia,
vagy...rosszabbá teszi a helyzetet.-sóhajtott fel unottan.
-Készültem egy kis bemutatóval. Nagyon örülnék, ha Sango és
a szerzetes is megnézné.-mosolygott barázdált arcával.
-Azonnal szólok nekik.-kelt fel helyéről a lány.

Sango merengve nézte a csillagos eget. Szemeiben langy
emlékek tükröződtek, amint Kohakuval és Kirarával játszottak
még gyerekként egy mezőn, és  forró virágok zuhatagában
fürödtek meg, miközben vidám, gondtalan nevetésük
visszhangozva szállt a boldog széllel.
A lány elmosolygott. Egy hullócsillag szállt el a sötétkék
menny felhői közt. Tiszta fénye ezüstös csíkot húzott, majd
eltűnt a dombok mögött. Sango kezeit a szívéhez tette,
becsukódó szemeiből ragyogó könnycsepp csillant fel, majd
végigcsorogva az arcán alábukott, mint a hullócsilag. Sokáig
ült az elhagyatott kertben. Gondolataiba merülve álmodott
ébren Kohakuval, ki ködfátyolként derengett elméjében. A
csendes, boldog, vele eltöltött emlékek elöntötték nyugodt
testét, melyen csillogó folyók ragyogtak. Észre sem vette
hogy sír...
Hirtelen lépéseket hallott meg.
-Szabad?-kérdezte Miroku.
A lány mosolyogva bólintott. Szelíd szemét lesütötte, mely
derengve csillogott a  könnyektől, mik óvatos kimértséggel
csöppentek rá mosolygó ajkaira. Nem látszott szomorúnak.
Mintha a meghatottságtól sírt volna, könnyeit makacsul
próbálta magába folytani, de azok nem engedelmeskedve neki,
szaporán kígyóztak bőrén.
-Nincs jogom azt mondani, hogy tudom, hogy mit
érzel.-suttogta vígasztalva a fiú-láttam Kohaku szemein,
mielőtt meghalt volna... A szabadságot... Szabad
gondolatokkal és érzésekkel halt meg, azért, hogy megvédjen
téged.
-Úgy érzem, mintha mielőtt még eltávozott volna, akart volna
mondani valamit...-mondta nyugodtan a lány.
-Szerinted mi volt az?
-Bocsánatot akart kérni.-csukta be mosolyogva remegő szemeit.
-Naraku halott.-tekintett szabad, jobb kezére, min már nem
volt kötés-Mindannyian megszabadultunk. Kohaku szabad lett,
nekünk is meg kellene szabadulnunk a rossz emlékektől.
-Tudod... Nem tudtam hogy ilyen nehéz lesz.-azzal megtörölte
szemeit, mintha nem is sírt volna, mintha sosem bántotta
volna semmi.
-Sango. Mi meletted vagyunk. De legfőképpen én.-azzal átkarolta.
A lány behunyta boldog szemeit és rádőlt a fiúra, kinek
ajkai lassan közeledni kezdtek arca fele.
A lány szemei döbbenten elkerekedtek...
Csattanás rázta meg az éjszakai csendet...

A holdfényt gonosz, elégedett nevetés rázta meg. Banditák
lovagoltak az elhagyatott hegyek völgyei közt, lovukon
zsákmányok és különböző kincsek csillogtak.
-Ez szép munka volt főnök. Bőséges a zsákmány, még
harcolnunk se kellett érte, csak elég volt elvágnunk az alvó
parasztok torkát.
-Azt meghiszem.-bömbölt nevetve ragyás arcú vezérük.
-De főnök. Nem veszélyes ilyen későn itt végighaladnunk? Egy
szóbeszéd szerint egy hatalmas szellem él itt, ki felfal
minden erre járót.-fordult feléje ijedten egy másik zsivány.
-Én is hallottam. És azt is, hogy az a szellem már alulról
szagolja a jó édes annyának jó savanyú fenekét.-tört elő
fekete fogai mögül a féktelen nevetés.
Hirtelen előttük a ködben furcs színű folt jelent meg. A
banditák ijedten felüvöltöttek:
-Mi az ott előttünk?!
A zsiványok megálltak. A ködből lassan egy kis ló körvonalai
kezdtek kibontakozni. Nem is lehetett lónak nevezni, hanem
inkább egy idétlen, meséből kilépő póninak. Teste undorító,
rózsaszín színekben pompázott, hatalmas, fekete bogárszemei
körül hosszú szempillái megrebbentek a testéből kiálló,
parányi szárnyakkal együtt, miközben vékony hanggal az
elkerekedett szemű katonák fele nézett:
-Pooo...
A zsiványok sírva röhögni kezdtek, szinte legördültek
lovukról, mik szintén gúnyos nyihogásba kezdtek a furcsa kis
terentmény láttán. A pónin egy kislány ült. Bogárszemeivel
vidáman a rajta kacagó emberekre tekintett:
-Hali!
A cincogó hang hallatán a zsiványokból fuldokoló nevetés
robbant elő, majd a könnyező vezérük leszállva a lóról
odalépett a furcsa pároshoz:
-Nocsak...Nem veszélyes egy ilyen kislánynak ilyen későn
kószálnia ilyen helyen? Még a végén bajod esik.
-Ne tessék félteni. Itt csak tőlem van félnivaló.
A ragyás képű hasát fogva nevetni kezdett.
-Tőled, ugyan? Most rendesen megnevettettél minket, ezért
kivételesen szabadon távozhatsz.
-Igen... engedélyezem, hogy szabadon távozzon a
báci.-vigyorgott bájosan.
-Te?-mutatott feléje gúnyos ujjaival-Menj haza cumikázni,
mielőtt meggondolnám magam és levágnám a pónidat.
-Te? Menj haza cumizni, mielőtt meggondolnám magam ls
levágnám a fejedet.-kuncogta.
-De nagy szád van. Ez dícséretes. De unlak. -azzal kardját a
magasba emelte.
Hirtelen szemei elkerekedtek, amint vér spriccelt a ragyái
közé, amint keze úgy kicsavarodott, mintha nem is lenne
benne csont. A fájdalom olyan óriási volt, hogy el sem
jutott tudatáig, csak meglepett hörgés habzott elő szájából.
-Te kis boszorkány...
-El kellett volna menned.-vigyorgott huncutul-Floure. Harapd
meg...
A vezér szája gúnyos mosolyra kunkorodott fel, rohadt fogai
mögül előbuggyant a rekedtes nevetés első buborékai, de
azokat forró vér váltotta fel, amint a póni felágaskodott
elvörösödött szemekkel és csattogó agyaraival elharapta a
torkát...

Sango és Miroku is helyet foglaltak. Az Agg ráncai
elégedett, apró mosolyra billentek meg, amint végigtekintett
vendégeire. Mellette nagy termetű, fekete páncélba bújt
testőr állt, ki jelenlétük alatt egyszer sem szólalt meg. Az
öreg felállt testőre segítségével és az acsargó, lepedővel
eltakart ketrecek fele lépett. Sovány arcán táncoltak
beszédeinél a kocsonyás, fonnyadt barázdák:
-Hölgyeim...és uraim...-rezgett vén hangja-Nagyon örülök,
hogy megtekintik a kis műsort, mellyel készültem a ma
estére. Nem akarok sokáig beszélni, tudom...szavakkal nem
tudom eléggé kifejezni a mondandómat, ezért inkább
megmutatom.-azzal intett csontos ujjával, mire a testőr
lerántotta a lepedőt.
A bebörtönzött szellemek vérszomjasan sipítottak a kalitkák
mögött. Az öreg újra leült:
-Kiyokotsu most szabadon fogja engedni a szellemeket.-mondta
nyugodt, természetes hanggal, miközben süppedt ráncai felett
megcsillantak feketés szemei.
-Nem veszélyes ez egy kicsit?-kérdezte Kagome-Kicsit közel
vannak.
-Mindjárt megláthatja ifjú hölgy-szakadtak el rekdten aszalt
ajkai-hogy a legnagyobb bisztonságban vagyunk.
Inuyasha fülei izgatottan megrebbentek. Az Agg feléjük
tekintett, bár titkon, szemei sarkából végig azokat nézte,
miközben halkan dörmögte:
-Érdekes...
Az öreg megfésülte szürke haját, majd kissé megemelkedett.
Lógó ráncai mögül hebegő mosoly villant fel, miközben
meglendített kezét:
-Gyerünk...
Kiyokotsu hátrébb lépett. Kinyitotta a rácsokat, majd az
asztal fele lépett a vendégek elé.
-Szerintem akkoris nagyon közel vannak...-nyarvogott Kagome,
miközben Shippou ijedten mögéje bújt.
A ketrecekből vérszomjas acsargás süvített elő, majd sötét
mélyükről vörös szemek lobbantak fel. A szellemek bömbölve
magasodtak elő és fenyegetően a vendégek fele vicsorogtak.
Először mintha meg akartak volna hátrálni, de aztán észre
vették a merev arcú öregembert és gyilkos sipítással
eltaszították magukat a földtől. A hüllőpofák kitárultak.
Kagome nem hallotta a saját nyöszörgését a sziszegés miatt:
-Túl közel vannak...
A hüllőszemekben tükröződött a nyugodt vénség, de aztán
fekete derengés öntötte el őket, majd kialudtak a mennydörgő
robaj miatt. A bestiák megdermedtek a levegőben, vérük
pöttyöket festet a mozdulatlan Agg barázdás képére, majd
vért okádva a földre hullottak. Mindenki meglepetten
tekintett a testőr fele. Kiyokotsu kezében hatalmas
lőfegyver füstölgött...
Hosszú, várakozó percek teltek el, majd Sango meglepett
hangja törte meg a csendet:
-Ez bámularos volt...Nem is erőltette meg magát...és csak
egy csővel végzett velük...
-Igen...-törölte meg az Agg arcát-az új kor vívmányainak
köszönhetően nem kell többé félnünk a szellemek zsarnokságától.
-Keh...-szólalt meg végre makacsul Inuyasha-attól hogy még
elintézett néhány pikkelyes alsóbbszinű szellemet, nem
jelenti azt, hogy az erősebbekkel is képes elbánni...
-Fiam...-nézett feléje rafinált mosollyal-Kipróbálod?
Hirtelen láncok tekeregtek rá Inuyasha kezeire és nyakára. A
fiú meglepetten magára tekintett, fülei idegesen a magasba
csaptak, amint Kagome ijedt hangját hallotta meg:
-INUYASHA!
-KAGOME!-üvöltötte dühödten a fiú és magasba csapta a rá
támadó katonákat a láncaikkal.
Eltaszította magát a földtől, de a hideg fém újra
körülcsavarta testét és hiába próbálkozott, hiába feszítette
meg izmait, a gonosz gyűrűk nem akartak engedni a
szorításból. Hirtelen tompa csípést érzett meg csupaszon
maradt nyakánál. Szemei elkerekedtek, majd fáradtan
lecsukódtak. Utoljára még megpillantotta a láncok közt
vergődő Shippout és az üvöltő Mirokut, mielőtt mindent
elhomályosított volna az álmos köd, majd az üres semmi
vigyorgott vissza feléje és a tudatlan űr.

A faház elhagyatottan állt a sziklák közt. Arisa kinyújtotta
kis ujjait, mire az oldalán tátongó lyuk beforrt deszkákkal,
mintha visszafele pörgette volna az idő kerekét.
-Jó ötlet volt végezni azzal a ronda bácival. Jó munkát
végzett a papnő. Azért nem vaok olyan ostoba, még a végén
megevett volna az a báci. Nyertem...-kuncogott-Végre enyém
lett ez a cinos babaház. És...most...hogy ő elment én
léphetek a helyére és végre én lehetek...a
cúcragadozó.................
…..............................................................................................................

Folytatása következik...