19. Fejezet: A talár megsemmisül

Inuyasha és Kagome Kirara hátáról lebámult a fuji feneketlen
bendőjébe, mely okádta kénes bűzét, miközben mindent
felemésztő mélyén mohón bugyogott a láva. A lány Inuyashára
tekintett, ki csendesen bólintott. Kagome ujjai lassan
kinyíltak, amint leejtették a tekergő dolgot, mely lassan és
méltóságteljesen beleugrott az előtörő füstfelhő fátyolába,
majd végleg eltűnt szemük elől. A Mennyek Madároll Talárja
végleg megsemmisült. Kagome fáradtan fellélegzett, majd
inuyasha vállára borult és együtt figyelték a távoli, lassú
lángokat, melyek közé a gonosz ruhadrab esett és porladt
szét. A lány vágyakozva Inuyasha fele tekintett, majd
mosolyogva megfogta a fiú kezét:
-Rengeteg mesélni valód van.
-Hogy?-lepődött meg a fiú.
-Amíg távol voltál tőlem.
-Keh! Nem történt semmi különös. Volt egy kis bunyó, ennyi
az egész.
-És mégis kivel bunyóztál?
-Nem lényeges. Az a lényeg, hogy segített valaki.
-Ki segített?
-Valaki akire büszke vagyok.-csillantak fel arany szemei,
amint a távoli, habzó felhőkre nézett, melyek alaktalanul
suhogtak a pír égbolton. Inutaishora hasonlítottak.
Legalábbis rá emlékeztették őt, mert igazából csak
semmitmondó ködfüggönyként takarták el a lenyugodó napot,
mégis azt a büszke, fenséges és méltóságteljes tekintetet
látta meg bennük, mely megnyugvással tölötte el. Úgy tűnt
hogy a felő néhány másodpercre visszakacsint neki. Inuyasha
elmosolygott. A pár a szelíd és babonázó naplenete pír
ködében egymásra borult és a menny fényei fele tekintettek,
mik a szemük előtt születtek meg...

Miroku és Sango egy gyönyörűséges tó mellett sétáltak,
melynek selymes víztükrén násztáncot jártak a lemenő nap
vörös fényei szitakötők halvány fátyolának kíséretében.
Miroku a szokásos, perverz dolgot akarta elkövetni a lányom,
mire Sango kérdően a fiú fele fordult és a tó másik végébe
mutatott:
-Inuyasha és Kagome máris visszajöttek?
Egy pár sétált a víz mellett egymás karjaiban. Messze
voltak, s bár nem tudták hogy miről beszélnek, vidám és
gondtalan kacajuk tisztán csengett a fülükben. A fiú
hirtelen a vízbe lökte a lányt, majd nevetve maga is
szerelme után ugrott egy hangtalan, hullám nélküli
csobbanással. Sango elégedetten ránézett Mirokura, majd
sarkon fordult és a falu fele sétált. A pár eltűnt, de
szerelmes nevetésük még egy ideig hallatszott az ölelő fák
ágai közt.
A nevetés vidám volt és tiszta...
Ártatlan és mennyei...

Vége